Cenzúrázott művek a magyarországi bolsevik diktatúra idején
1970-es évek
BEVEZETŐ
Tudja azt maga nagyon jól
Tudja azt maga nagyon jól
„Légy tilos!”
Szent Tamás
Balatonboglár, 1973
Szent Tamás
Balatonboglár, 1973
Magyarországon a második világháború végéig hivatalosan működött a cenzúra. Volt nevesített cenzor, lehetett tudni, hogy kinek az ízlésterrorja érvényesül éppen. Az 1947-ben bekövetkezett bolsevik hatalomátvétel után a „rendszerváltásig” hivatalosan nem létezett a cenzúra, a valóságban ugyanolyan erős volt, mint a nyilasuralom alatt. Cenzúráztak a Párt illetékesei, és fiókáik, a lapok, kiadók, a rádió és televízió szerkesztői is. Kialakult az öncenzúra: az írók, művészek önként csonkították meg, tették érvénytelenné műveiket, mielőtt bemutatták volna őket a diktatúra illetékeseinek. A populáció többsége által tevőlegesen, vagy hallgatólagosan támogatott vérvörös diktatúra lényegi része volt a szólásszabadság korlátozása. A korlátozás létezését a hatalom bitorlói tagadták. Nagy meglepődést mutattak, amikor az 1981-es magyar írószövetségi kongresszuson az egyik író a cenzúra bevezetését követelte, mondván, hogy akkor legalább világos lesz, miről szabad írni és miről nem.
Az 1947-es bolsevik hatalomátvétel után, mint a nyilasuralom idején, a sajtó ismét propagandaeszköz lett, melynek fő feladata az állampárt vezetőinek és politikájának népszerűsítése volt. Csak akkor lehetett valaki újságíró, ha a pártirányítás alatt álló Magyar Újságírók Szövetsége tagjai sorába fogadta. Természetesen a vezető beosztásokat is azok kapták meg, akik kipróbált, hű és zsarolható tagjai voltak a pártnak.
A pártállami diktatúra első, a megrögzött sztálinista Rákosi Mátyás – „Rákosi apánk” – nevével fémjelzett periódusa az 1948-tól 1956-ig tartó időszak volt. Magyarországra történelmileg mindmáig a keleti gyökerű, mélyen demokráciaellenes, patriarchális mentalitás jellemző: az alattvalók gondoskodó, mindenható atyát látnak az ország kormányzásáért felelős vezetőben (l. „Kossuth apánk”, „Ferenc József apánk”, „Horthy apánk”, „Kádár apánk”, stb.). Mindenkori „atyjuk” tulajdonképpen a zsidó-keresztény vallások nagyszakállú Atyaistenének leválthatatlannak hitt, felelősségre vonhatatlan földi megfelelője. Szavai isteni kinyilatkoztatások, tettei – legyenek azok bármennyire is károsak – az alattvalók többsége olvasatában mindig a gondjaira bízott, önmaga sorsának irányítására képtelen, gyermekded nép javát szolgálják.
A Rákosi-diktatúra idején az ország szellemi életét az ugyancsak hithű sztálinista Révai József, a bolsevisták fő ideológusa – 1945-től áprilisától 1956-ig a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948-tól Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének (KV), 1953-ig Politikai Bizottságának (PB) is tagja volt, 1945-től 1950-ig a pártlap, a Szabad Nép főszerkesztője – kontrollálta. Révai a Szovjetunió kulturális politikáját irányító Andrej Alekszandrovics Zsdanov, a szovjet Központi Bizottság titkára, a „szociálfasiszta” művészek elleni harc vezetője irányelveit igyekezett átültetni a magyar gyakorlatba.
„A burzsoá kultúra dekadenciájára és romlására jellemzők a miszticizmus és babona orgiái, a pornográfia iránti szenvedély. A burzsoá irodalom "kiválóságai" – a burzsoá irodalomé, amely eladta tollát a tőkének – ma tolvajok, rendőrspiclik, prostituáltak, huligánok” – mondta Zsdanov a Szovjet Írószövetség első kongresszusán, 1934 augusztusában. „A mi országunkban az irodalmi mű főhősei az új élet aktív építői – munkások és munkásnők, téesz-dolgozó férfiak és nők, párttagok, üzletvezetők, mérnökök, az Ifjúkommunista Szövetség tagjai, úttörők. (...) A művészi ábrázolás igazságosságát és történelmi konkrétságát a dolgozó nép ideológiai újraolvasztásával és oktatásával kell ötvözni a szocializmus szellemében… A mi szovjet irodalmunk nem fél a tendenciózusság vádjától. Igen, a szovjet irodalom tendenciózus, mert az osztályharc korszakában nincs és nem lehet irodalom, amely nem osztályirodalom, nem tendenciózus, állítólagosan nem politikus.”
Révai nevéhez fűződik a helyspecifikus (népies elemek ötvözése a romantikával és birodalmi barokkal, a késői Kádár-kor idején modernista stílusjegyekkel) szocialista realizmus elveinek kidolgozása, primátusának meghirdetése és könyörtelen érvényre juttatása, az 1948-as iskolaállamosítás és a Magyar Tudományos Akadémia bólogatótestületté való átszervezése. Jutalmul 1949-ben az Akadémia tiszteleti tagjává választották. A diktatúra kultúrpolitikájának kialakításában tevékenyen részt vett a Hamvas Bélát és más, általa szellemi riválisainak tekintett írókat és művészeket a magyar szellemi életből kicenzúrázó Lukács György is. Az értelmiségtől, a művészektől elvárták az állampárt irányvonalához való igazodást. Rákosi diktatúrájában csak a sematikus szocreál munkák kaptak nyilvánosságot.
Ahogy az a mai Észak-Koreában történik, a Rákosi-rezsim igyekezett az országot hermetikusan elzárni az általa és cinkosai által „haldoklónak” nyilvánított Nyugattól. A határokat aknazárakkal és szögesdrót kerítésekkel vették körül, és őrtornyokkal, vérebekkel, állig felfegyverzett katonák tízezreivel őrizték. A déli és nyugati határok 50 kilométeres körzetébe csak különleges engedéllyel lehetett belépni. Külföldre csak élsportolók és a diktatúra más kegyencei utazhattak. A nyugati sajtótermékek behozatalát, árusítását, terjesztését megtiltották. A nyugatról érkező, vagy oda küldött postai küldeményeket, leveleket, csomagokat felbontották. Csak a rezsimmel szimpatizáló nyugati írók műveit engedték kiadni. A modernista művészetet dekadensnek, károsnak, a burzsoá értékrendet terjesztőnek ítélték. Az új irányzatokhoz csatlakozást megtiltották a művészeknek. A könyveket, sajtótermékeket cenzúrázták. Gyakran előfordult, hogy már kinyomtatott könyveket, folyóiratokat, újságokat néhány nemkívánatosnak ítélt mondat miatt bezúzták.
Televízió a Rákosi-diktatúra idején még nem volt a háztartásokban, így azt még nem kellett kontrollálni. Az emberek vagy a központi irányítású rádióban sugárzott, mindig pozitív termelési híreket, ünnepi beszédeket, propagandaműsorokat, csasztuskákat, rendszerpárti kabaréműsorokat, szocreál hangjátékokat, katonazenét, operett slágereket, népies műdalokat hallgatták, vagy éjszakánként, a legnagyobb titokban, hogy a szomszéd meg ne hallja és fel ne jelentse őket, az amerikai titkosszolgálat által működtetett, a szovjet és magyar üzemeltetésű zavaróállomások (elektronikus cenzúra) miatt néha alig fogható Szabad Európa Rádió (SZER), és az Amerika Hangja magyar nyelvű adásait hallgatták. Ezeknek a rádióadásoknak a hallgatása államellenes tevékenységnek számított. Akit rajtakaptak, arra súlyos büntetés várt.
A televízió megjelenésével az ’50-es években vetélytársat kapott a rádió. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Titkársága Rákosi Mátyás előterjesztésében 1952. május 7-én foglalkozott a magyar televízió kérdésével. Külön bizottságot hoztak létre a televíziózás fő feladatainak kidolgozására és a megfelelő párt- és kormányhatározat előkészítésére. 1955. június 23-án készült el a sajtó és rádió pártirányításának átfogó és minden területre kiterjedő szabályozása, mely aztán alapja lett a tömegkommunikációs eszközök totális irányításának és ellenőrzésének.
Sok tízezer spicli és titkosrendőr alkalmazásával kiépítették az egész országot behálózó megfigyelő hálózatot. Több mint 1 millió embert figyeltek meg. A beérkező titkos jelentéseket tartalmazó mappák hamarosan sok kilométer hosszúságban sorakoztak az állambiztonsági szervek központjainak kazamatáiban. Lehallgatták a telefonokat, lehallgató berendezéseket (poloskákat) telepítettek a gyanúsnak ítélt személyek otthonaiba. Egyetlen, a rendszert gúnyoló viccért sok évre börtönbe lehetett kerülni. Még azokat is igyekeztek elkapni, akik a nyilvános illemhelyek falára karcoltak, vagy írtak a rendszert kritizáló karikatúrákat, szövegeket. A kozmetikai szerek használata, divatos ruhák viselése burzsoá elhajlásnak számított.
Miközben minden leírt, kimondott szót figyeltek, teljesen tönkretették a háború után talpra állni nem tudó gazdaságot. Amikor már a könnyen manipulálható, terrorizálható, együttműködésre rávehető „egyszerű” emberek sem tudták elviselni a szegénységet és az elnyomást, kitört az 1956-os forradalom. A bolsevisták kétségbeesetten próbálták megőrizni hatalmukat, privilégiumaikat. Ügyes manipulálással elintézték, hogy a nép számára hitelesnek, progresszívnek tűnő elvtársak, mint Nagy Imre és Kádár János kerüljenek a felbolydult ország élére. Prominens szerepet kapott a korábbi főcenzor, Lukács György is.
A forradalom bukását a szovjet katonai beavatkozást kérő, a hatalmat megkaparintó Kádár János levezényelte terror évei követték. Emberek százait végezték ki, zárták hosszú évekre börtönbe. A forradalomban tevékenyen részt vevő írók, művészek közül is sokakat lecsuktak, Némelyikük csak az 1970-es években került szabadlábra. Sok száz alkotót tettek feketelistára, ők évekig, évtizedekig nem publikálhattak, nem mutathatták meg nyilvánosan a műveiket, nevüket még említeni se lehetett a médiában.
Rengeteg tehetséges, vállalkozó szellemű ember hagyta el az országot a forradalom bukása után. A bolsevik diktatúra bukásáig tartott a kivándorlási hullám, amely az utóbbi évtizedben erősödött fel újra, olyannyira, hogy e sorok írása idejére, 2014-re már kétszerannyi – a statisztikák szerint több mint fél millió, az ország lakosságának 5 százaléka –, többnyire fiatal, ambiciózus, vállalkozó kedvű ember (a jövő adófizetői) hagyta el az országot, persze legtöbbjük már nem politikai okokból, hanem egyszerűen a jobb, méltóságteljesebb élet reményében.
A forradalom leverése után az ország lassan átment a betűleves és káposztafőzelék, kicsi kocsi, kutyus, kanári állapotba. Elszaporodtak a süketnéma, vak alvajárók. A Rákosi-diktatúra idején az egyik legfőbb propagandaeszközként szolgáló rádió is fokozatosan konszolidálódott, értsd: egyre inkább a Kádár János által megtestesített és favorizált kispolgári igényekhez igazodott. A műsorokat és a műsorpolitikát továbbra is az állampárt (MSZMP) irányvonala határozta meg. Túlnyomórészt tudományos ismeretterjesztéssel, sportközvetítéssel, kulturális események bemutatásával foglalkoztak. A hatvanas években a rádiózás az egyszerű nyugdíjasok és a munkából hazatérő háziasszonyok számára aranykorát élte, míg a rádiós műsorpolitika a fiatalok igényeit hangsúlyozottan nem vette figyelembe.
A Kádár-korszak sajtótörvényét 1986-ban szavazta meg a minden beterjesztett törvényjavaslatot automatikusan elfogadó (déja vu) parlament. Az akkor életbe léptetett szabályozás szerint minden információt a nép elé kell tárni, ha az nem sért országos érdekeket. Azt, hogy mi sért országos érdekeket, nem határozták meg. Valamiféle közmegegyezés alakult ki a rezsim és a sajtómunkások között, akik tudták, vagy sejtették, hogy mik a tabutémák: a Szovjetunió és a magas rangú pártfunkcionáriusok bírálata, a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása, a szocialista gazdasági-politikai rendszer és a KGST politikája, a rendőrterror, és az ’56-os forradalom nevén nevezése és reális értékelése. Tilos volt a határokon túl élő magyarok valós helyzetének ismertetése is.
A művészeti pluralizmust a rendszer „felpuhulása” után a bolsevista hatalom továbbra is ellenezte. Kádár János szerint: „Ha a között kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialistára szavazok. Mert a magas színvonalú szocialista kultúrához az út mindenképpen a szocialista tartalmon keresztül vezethet el és nem a nívón keresztül.” (Forrás: Herczeg Géza: Kádár és kora – Budapest, Magyar Szemle, 2001 október)
A Magyar Televízió kibontakozása éppen arra az időszakra esett, amikor az ’56-os forradalmat követő konszolidációs és stabilizációs törekvések megvalósításához, saját legitimizációjához az MSZMP-nek rendkívül nagy szüksége volt új, a rádiónál hatékonyabb propagandaeszközre. A televíziót a politikai vezetés egyik legfontosabb, a kollektív tudatot leghatékonyabban formáló eszközének tekintették. A tévé magasabb beosztású alkalmazottainak többsége az állambiztonsági hatóságok korábbi, megbízható munkatársai közül került ki. A Politikai Bizottság 1959-es határozata értelmében az összműsoridő 22,4 %-át a politikai, főként agitációs műsorok tették ki, később ez már 30,8 %-ra emelkedett.
A központi irányítás a „rendszerváltás” bekövetkeztéig fennállt, de az átrendeződést közvetlenül megelőző években veszíteni kezdett hatékonyságából. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelent az ellenzéki sajtó is. Ezt az időszakot az állampárt a változás szeleit megérző, jól helyezkedő reformereinek előretörése, a viták, konfliktusok egyre nyíltabb kibontakozása jellemezte, ami – a maga „rendszerváltására” készülő Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok kormányai hathatós közreműködésével – lassan a bolsevista diktatúra végső széteséséhez és az egypárti diktatúrát felváló „politika diktatúrájának”, a magasan a törvények és szokásjog felett lebegő, felelősségrevonhatatlan, leválthatatlan, zárt, önmegtermékenyítő, kizárólag saját- és pártérdekeit képviselő politikus-kaszt totális uralma létrejöttéhez vezetett.
Kádár Jánoshoz fűződik a rendszerét és saját korlátoltságát legjobban minősítő kijelentés: „Amiről nem beszélünk, az nincs.” A cenzúra létezésének tagadását, a tiltás, megcsonkítás, hamisítás szabályainak eltitkolását metacenzúrának nevezzük. A metacenzor nem is jelzi az eltávolított, meghamisított részeket, és ha kérdezik, nem válaszol, vagy csak mosolyog: „Tudja azt maga nagyon jól.” Számomra ez a mondat idézi fel leginkább a bolsevista diktatúra hangulatát. Ezt válaszolta a rendőr, amikor megkérdeztem, hogy békés sétám miért keltette fel gyanúját, miért igazoltat. Ezt válaszolta a lap, vagy kiadó szerkesztője, amikor megkérdeztem, hogy miért dobta vissza a kéziratomat. Ezt a választ kaptam, amikor színházi előadásaim, filmjeim betiltásának okáról érdeklődtem. „Tudja azt maga nagyon jól.” Nem tudtam.
Az 1947-es bolsevik hatalomátvétel után, mint a nyilasuralom idején, a sajtó ismét propagandaeszköz lett, melynek fő feladata az állampárt vezetőinek és politikájának népszerűsítése volt. Csak akkor lehetett valaki újságíró, ha a pártirányítás alatt álló Magyar Újságírók Szövetsége tagjai sorába fogadta. Természetesen a vezető beosztásokat is azok kapták meg, akik kipróbált, hű és zsarolható tagjai voltak a pártnak.
Rákosi Mátyás és a nép
A pártállami diktatúra első, a megrögzött sztálinista Rákosi Mátyás – „Rákosi apánk” – nevével fémjelzett periódusa az 1948-tól 1956-ig tartó időszak volt. Magyarországra történelmileg mindmáig a keleti gyökerű, mélyen demokráciaellenes, patriarchális mentalitás jellemző: az alattvalók gondoskodó, mindenható atyát látnak az ország kormányzásáért felelős vezetőben (l. „Kossuth apánk”, „Ferenc József apánk”, „Horthy apánk”, „Kádár apánk”, stb.). Mindenkori „atyjuk” tulajdonképpen a zsidó-keresztény vallások nagyszakállú Atyaistenének leválthatatlannak hitt, felelősségre vonhatatlan földi megfelelője. Szavai isteni kinyilatkoztatások, tettei – legyenek azok bármennyire is károsak – az alattvalók többsége olvasatában mindig a gondjaira bízott, önmaga sorsának irányítására képtelen, gyermekded nép javát szolgálják.
„A burzsoá kultúra dekadenciájára és romlására jellemzők a miszticizmus és babona orgiái, a pornográfia iránti szenvedély. A burzsoá irodalom "kiválóságai" – a burzsoá irodalomé, amely eladta tollát a tőkének – ma tolvajok, rendőrspiclik, prostituáltak, huligánok” – mondta Zsdanov a Szovjet Írószövetség első kongresszusán, 1934 augusztusában. „A mi országunkban az irodalmi mű főhősei az új élet aktív építői – munkások és munkásnők, téesz-dolgozó férfiak és nők, párttagok, üzletvezetők, mérnökök, az Ifjúkommunista Szövetség tagjai, úttörők. (...) A művészi ábrázolás igazságosságát és történelmi konkrétságát a dolgozó nép ideológiai újraolvasztásával és oktatásával kell ötvözni a szocializmus szellemében… A mi szovjet irodalmunk nem fél a tendenciózusság vádjától. Igen, a szovjet irodalom tendenciózus, mert az osztályharc korszakában nincs és nem lehet irodalom, amely nem osztályirodalom, nem tendenciózus, állítólagosan nem politikus.”
Rajk László, Révai József és Rákosi Mátyás a tiltások rendszerének kiterjesztését tervezik
Révai nevéhez fűződik a helyspecifikus (népies elemek ötvözése a romantikával és birodalmi barokkal, a késői Kádár-kor idején modernista stílusjegyekkel) szocialista realizmus elveinek kidolgozása, primátusának meghirdetése és könyörtelen érvényre juttatása, az 1948-as iskolaállamosítás és a Magyar Tudományos Akadémia bólogatótestületté való átszervezése. Jutalmul 1949-ben az Akadémia tiszteleti tagjává választották. A diktatúra kultúrpolitikájának kialakításában tevékenyen részt vett a Hamvas Bélát és más, általa szellemi riválisainak tekintett írókat és művészeket a magyar szellemi életből kicenzúrázó Lukács György is. Az értelmiségtől, a művészektől elvárták az állampárt irányvonalához való igazodást. Rákosi diktatúrájában csak a sematikus szocreál munkák kaptak nyilvánosságot.
Najmányi László: A BOLSEVIK DIKTATÚRA EMLÉKMŰVE (2010)
Ahogy az a mai Észak-Koreában történik, a Rákosi-rezsim igyekezett az országot hermetikusan elzárni az általa és cinkosai által „haldoklónak” nyilvánított Nyugattól. A határokat aknazárakkal és szögesdrót kerítésekkel vették körül, és őrtornyokkal, vérebekkel, állig felfegyverzett katonák tízezreivel őrizték. A déli és nyugati határok 50 kilométeres körzetébe csak különleges engedéllyel lehetett belépni. Külföldre csak élsportolók és a diktatúra más kegyencei utazhattak. A nyugati sajtótermékek behozatalát, árusítását, terjesztését megtiltották. A nyugatról érkező, vagy oda küldött postai küldeményeket, leveleket, csomagokat felbontották. Csak a rezsimmel szimpatizáló nyugati írók műveit engedték kiadni. A modernista művészetet dekadensnek, károsnak, a burzsoá értékrendet terjesztőnek ítélték. Az új irányzatokhoz csatlakozást megtiltották a művészeknek. A könyveket, sajtótermékeket cenzúrázták. Gyakran előfordult, hogy már kinyomtatott könyveket, folyóiratokat, újságokat néhány nemkívánatosnak ítélt mondat miatt bezúzták.
Kádár János, Rákosi Mátyás és barátaik megtekintenek egy kisfiút
Televízió a Rákosi-diktatúra idején még nem volt a háztartásokban, így azt még nem kellett kontrollálni. Az emberek vagy a központi irányítású rádióban sugárzott, mindig pozitív termelési híreket, ünnepi beszédeket, propagandaműsorokat, csasztuskákat, rendszerpárti kabaréműsorokat, szocreál hangjátékokat, katonazenét, operett slágereket, népies műdalokat hallgatták, vagy éjszakánként, a legnagyobb titokban, hogy a szomszéd meg ne hallja és fel ne jelentse őket, az amerikai titkosszolgálat által működtetett, a szovjet és magyar üzemeltetésű zavaróállomások (elektronikus cenzúra) miatt néha alig fogható Szabad Európa Rádió (SZER), és az Amerika Hangja magyar nyelvű adásait hallgatták. Ezeknek a rádióadásoknak a hallgatása államellenes tevékenységnek számított. Akit rajtakaptak, arra súlyos büntetés várt.
Najmányi László:AZ ISMERETLEN SPICLI emlékműve (2010)
Sok tízezer spicli és titkosrendőr alkalmazásával kiépítették az egész országot behálózó megfigyelő hálózatot. Több mint 1 millió embert figyeltek meg. A beérkező titkos jelentéseket tartalmazó mappák hamarosan sok kilométer hosszúságban sorakoztak az állambiztonsági szervek központjainak kazamatáiban. Lehallgatták a telefonokat, lehallgató berendezéseket (poloskákat) telepítettek a gyanúsnak ítélt személyek otthonaiba. Egyetlen, a rendszert gúnyoló viccért sok évre börtönbe lehetett kerülni. Még azokat is igyekeztek elkapni, akik a nyilvános illemhelyek falára karcoltak, vagy írtak a rendszert kritizáló karikatúrákat, szövegeket. A kozmetikai szerek használata, divatos ruhák viselése burzsoá elhajlásnak számított.
Najmányi László: Az Emberarcú Szocializmus Emlékműve (2010)
A forradalom bukását a szovjet katonai beavatkozást kérő, a hatalmat megkaparintó Kádár János levezényelte terror évei követték. Emberek százait végezték ki, zárták hosszú évekre börtönbe. A forradalomban tevékenyen részt vevő írók, művészek közül is sokakat lecsuktak, Némelyikük csak az 1970-es években került szabadlábra. Sok száz alkotót tettek feketelistára, ők évekig, évtizedekig nem publikálhattak, nem mutathatták meg nyilvánosan a műveiket, nevüket még említeni se lehetett a médiában.
Rengeteg tehetséges, vállalkozó szellemű ember hagyta el az országot a forradalom bukása után. A bolsevik diktatúra bukásáig tartott a kivándorlási hullám, amely az utóbbi évtizedben erősödött fel újra, olyannyira, hogy e sorok írása idejére, 2014-re már kétszerannyi – a statisztikák szerint több mint fél millió, az ország lakosságának 5 százaléka –, többnyire fiatal, ambiciózus, vállalkozó kedvű ember (a jövő adófizetői) hagyta el az országot, persze legtöbbjük már nem politikai okokból, hanem egyszerűen a jobb, méltóságteljesebb élet reményében.
A forradalom leverése után az ország lassan átment a betűleves és káposztafőzelék, kicsi kocsi, kutyus, kanári állapotba. Elszaporodtak a süketnéma, vak alvajárók. A Rákosi-diktatúra idején az egyik legfőbb propagandaeszközként szolgáló rádió is fokozatosan konszolidálódott, értsd: egyre inkább a Kádár János által megtestesített és favorizált kispolgári igényekhez igazodott. A műsorokat és a műsorpolitikát továbbra is az állampárt (MSZMP) irányvonala határozta meg. Túlnyomórészt tudományos ismeretterjesztéssel, sportközvetítéssel, kulturális események bemutatásával foglalkoztak. A hatvanas években a rádiózás az egyszerű nyugdíjasok és a munkából hazatérő háziasszonyok számára aranykorát élte, míg a rádiós műsorpolitika a fiatalok igényeit hangsúlyozottan nem vette figyelembe.
A Kádár-korszak sajtótörvényét 1986-ban szavazta meg a minden beterjesztett törvényjavaslatot automatikusan elfogadó (déja vu) parlament. Az akkor életbe léptetett szabályozás szerint minden információt a nép elé kell tárni, ha az nem sért országos érdekeket. Azt, hogy mi sért országos érdekeket, nem határozták meg. Valamiféle közmegegyezés alakult ki a rezsim és a sajtómunkások között, akik tudták, vagy sejtették, hogy mik a tabutémák: a Szovjetunió és a magas rangú pártfunkcionáriusok bírálata, a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása, a szocialista gazdasági-politikai rendszer és a KGST politikája, a rendőrterror, és az ’56-os forradalom nevén nevezése és reális értékelése. Tilos volt a határokon túl élő magyarok valós helyzetének ismertetése is.
A művészeti pluralizmust a rendszer „felpuhulása” után a bolsevista hatalom továbbra is ellenezte. Kádár János szerint: „Ha a között kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialistára szavazok. Mert a magas színvonalú szocialista kultúrához az út mindenképpen a szocialista tartalmon keresztül vezethet el és nem a nívón keresztül.” (Forrás: Herczeg Géza: Kádár és kora – Budapest, Magyar Szemle, 2001 október)
A Magyar Televízió kibontakozása éppen arra az időszakra esett, amikor az ’56-os forradalmat követő konszolidációs és stabilizációs törekvések megvalósításához, saját legitimizációjához az MSZMP-nek rendkívül nagy szüksége volt új, a rádiónál hatékonyabb propagandaeszközre. A televíziót a politikai vezetés egyik legfontosabb, a kollektív tudatot leghatékonyabban formáló eszközének tekintették. A tévé magasabb beosztású alkalmazottainak többsége az állambiztonsági hatóságok korábbi, megbízható munkatársai közül került ki. A Politikai Bizottság 1959-es határozata értelmében az összműsoridő 22,4 %-át a politikai, főként agitációs műsorok tették ki, később ez már 30,8 %-ra emelkedett.
A központi irányítás a „rendszerváltás” bekövetkeztéig fennállt, de az átrendeződést közvetlenül megelőző években veszíteni kezdett hatékonyságából. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelent az ellenzéki sajtó is. Ezt az időszakot az állampárt a változás szeleit megérző, jól helyezkedő reformereinek előretörése, a viták, konfliktusok egyre nyíltabb kibontakozása jellemezte, ami – a maga „rendszerváltására” készülő Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok kormányai hathatós közreműködésével – lassan a bolsevista diktatúra végső széteséséhez és az egypárti diktatúrát felváló „politika diktatúrájának”, a magasan a törvények és szokásjog felett lebegő, felelősségrevonhatatlan, leválthatatlan, zárt, önmegtermékenyítő, kizárólag saját- és pártérdekeit képviselő politikus-kaszt totális uralma létrejöttéhez vezetett.
Najmányi László: KÁDÁR JÁNOS PORTRÉJA (2010)
Kádár Jánoshoz fűződik a rendszerét és saját korlátoltságát legjobban minősítő kijelentés: „Amiről nem beszélünk, az nincs.” A cenzúra létezésének tagadását, a tiltás, megcsonkítás, hamisítás szabályainak eltitkolását metacenzúrának nevezzük. A metacenzor nem is jelzi az eltávolított, meghamisított részeket, és ha kérdezik, nem válaszol, vagy csak mosolyog: „Tudja azt maga nagyon jól.” Számomra ez a mondat idézi fel leginkább a bolsevista diktatúra hangulatát. Ezt válaszolta a rendőr, amikor megkérdeztem, hogy békés sétám miért keltette fel gyanúját, miért igazoltat. Ezt válaszolta a lap, vagy kiadó szerkesztője, amikor megkérdeztem, hogy miért dobta vissza a kéziratomat. Ezt a választ kaptam, amikor színházi előadásaim, filmjeim betiltásának okáról érdeklődtem. „Tudja azt maga nagyon jól.” Nem tudtam.
(...)
Szeretem a cenzort, mert megvéd önmagamtól, és megvédi a szocializmust tőlem.
Szeretem a cenzort, mert ő mindent tud, én pedig tudatlan vagyok. Szeretem a
cenzort, mert tudtomra adja a Párt véleményét és akaratát. Szeretem a cenzort,
mert nem kételkedik sem a Párt, sem a saját döntései helyességében. Szeretem a
cenzort, mert szereti a munkáját. Szeretem a cenzort, mert szeretem, ha
cenzúráznak. Szeretem a cenzort, szeretnék olyan lenni, mint ő, szeretnék magam
is megcenzúrázni másokat. Szeretem a cenzort, mert nem csak szép és okos, hanem
bölcs is: tőle tanultam önmagam megcenzúrázásának szent tudományát és titkos
művészetét. (…)
Részlet Najmányi László: Szeretem a cenzort című prózaverséből, 1976
Magyarország, ahol még a felvilágosodás sem igazán történt meg eddig (ezért annak jogos kritikájáról sem tudni, mikor lesz itt időszerű), a polgári demokráciáról nem is beszélve, a félreértések, félremagyarázások, az alaptalan legendák és lopott mítoszok, a hamis tudat, a szellemi silányság országa. Spirituális minősége – amelyről a múlt század nagy költői, írói, gondolkodói, mint például Ady Endre, József Attila, Hamvas Béla ugyanazt mondták, mint amit minden éber ember ma is meg tud állapítani – nem javul, hanem inkább romlik az idő múlásával. Ennek elsősorban nyelvi okai vannak: itt olyan nyelvet beszélnek, amelyet máshol a világon nem ért senki. Ebbe bizony bele lehet bolondulni.
Rosszak a régebbi Shakespeare fordítások, mivel a fordítók nem ismerték az angol kifejezéseket, amelyek sokszor mást jelentenek, mint ami szó szerinti fordításukból következik. Hibásak a Biblia-fordítások is, mert nincs meg a zsidó-keresztény kultúra alapkönyvének megértéséhez szükséges, a misztikában való jártasság. Ezeken a rossz fordításokon nemzedékek nőttek fel. És alapvetően elhibázottak a demokrácia alapvető fogalmainak helyi interpretációi is.
A nyelvi gettóba zártság miatt – az európai országok közül Magyarországon beszélnek a legkevesebben idegen nyelveket, és, ahogy fentebb már írtam, a magyar nyelvet, a nemzeti identitás alapját, a magyarokon kívül senki sem beszéli a világon – minden idea végzetesen késve és eltorzulva érkezik ide. A tájékozódás nem az eredeti forrásokból, hanem az azok közlését általában eltorzító, ilyen-olyan – főleg politikai – érdekekből meghamisító közvetítők, fordítók, interpretátorok közvetítésével történik. Ha a mindenkori hatalom külföldi példákat próbál másolni, ösztönösen a legrosszabb mintákat veszi át.
Magyarországon minden időben csak néhány nyitott gondolkodású, a világ spirituális változásait lehetőségei szerint figyelemmel kísérő ember volt szinkronban a korszellemmel, a világ szerencsésebb részein felbukkanó, a reménytelenek tűnő helyzetekből kivezető gondolatokkal. A status quo fenntartásában érdekelt mindenkori hatalom mindent megtett és megtesz az éber, tájékozott emberek ellehetetlenítéséért, ritkításáért, a pontos tájékozódás iránt véletlenszerűen jelentkező igény tompításáért, elfojtásáért. Talán most, az informatika jóvoltából egyedülálló világnyelvvé vált angol elsajátításának gazdasági kényszere, az Internet politika által nehezen cenzúrázható információs csatornájának elérhetősége, és a Nyugat felé megnyílt határok, a nyugati országokban lehetővé vált szabad tanulás és munkavállalás révén módja lesz az országnak kilépnie a feudális középkor szellemi sötétjéből. Ez a sokáig késleltetett evolúciós lépés valószínűleg több generáción át fog tartani. Azok, akik a helyi törzsfejlődés felgyorsításán fáradoznak, még sokáig kirekesztettségre, megaláztatásokra, kigúnyolásra, magányra és anyagi nyomorra számíthatnak.
A néhai Római Birodalom mai megfelelője, az Amerikai Egyesült Államok 40. elnöke, Ronald Wilson Reagan nem kis részben az amerikai ifjúsági mozgalmak követeléseit semlegesítendő, feladta elődei cenzúrán, tiltások és korlátozások bonyolult rendszerén alapuló, a fiatalok változás utáni igényét elnyomni próbáló politikáját, és részben az 1957-ben, amerikai börtönben meghalt Wilhelm Reich pszichiáter-filozófus által meghirdetett örömelvet (Pleasure Principle) kezdte alkalmazni a kormányzásban. Teljesítette a fiatalok kevésbé veszélyesnek ítélt követeléseit – egyetemi önkormányzatok létrehozása, az állami cenzúra hatalmának korlátozása, stb. –, és zseniális húzással már nem politikai nézeteik miatt üldöztette a radikális ifjúsági mozgalmak vezetőit, hanem a korlátlan hatalmú amerikai Adóhivatalt (Internal Revenue Service – IRS) szabadította rájuk.
A radikális nyugati ifjúsági mozgalmak amerikai vezéregyéniségei, Abbie Hoffman és Jerry Rubin könyveinek, az amerikai yippie (radikális hippie) mozgalom eseményeinek és gondolatainak híre, mint a legtöbb, Nyugatról érkező információ, nagy késéssel, az 1970-es évek elején jutott el Magyarországra, ahol akkor éltem. A szabadságot és a szabadság eléréséhez szükséges harc gyakorlati módszereit hirdető könyvekhez hozzájutni nem lehetett, tartalmuk szájhagyomány útján terjedt. Az amerikai közállapotok, amelyek között a yippie-k harcoltak, a mi helyzetünkhöz képest paradicsomiaknak tűntek. Míg Amerikában szabadon megjelenhettek a rendszer- és kormányellenes könyvek, Magyarországon a független gondolatok, a művészi kifejezés minden csatornáját a politika ellenőrizte. Hat példánynál több engedély nélküli másolat egy lírai költeményről tiltott sokszorosításnak, bűnténynek számított. Bármiféle nyomtatvány készítéséhez, terjesztéséhez nehezen megszerezhető hatósági engedély volt szükséges. Nyüzsögtek a minden rendű és rangú besúgók és cenzorok.
Rutinszerűen tiltottak be filmeket, könyveket, előadásokat, kiállításokat. Felbontották a külföldről érkező, vagy oda küldött leveleket, lehallgatták a telefonbeszélgetéseket. Külföldről tilos volt hatósági engedély nélkül szellemi terméket, újságot, könyvet, hanglemezt behozni, mint ahogy csak hatósági engedéllyel (amelyet általában megtagadtak) küldhettünk külföldre hasonló anyagokat. A bolsevisták nem tűrtek ellenvéleményeket.
Míg Amerikában Joan Baez, Bob Dylan, Pete Seger, Country Joe and The Fish, John Lennon és számtalan más előadó és együttes dalai szították a polgári engedetlenséget, Magyarországon tilos volt a helyi politikát dalban bírálni. A „protest song” műfajban a KISZ Központi Bizottsága által létrehozott, pénzelt és instruált, Vámos Miklós és Berkes Tamás Gerilla együttesének Amerikát bíráló gagyiját volt kötelező a diákoknak hallgatni. A fényes egzisztenciájukat féltő, ugyanakkor ellenzéki nimbuszra vágyó, a hatalommal való egyezkedést vállaló operett-rock zenekarok általam nagyon gusztustalannak tartott szimbolizmusba rejtették gyengécske, kacsingatós „rendszerbírálatukat”.
A nagyhatalmú kultúrcár, Aczél György kigondolta a Három T – „Támogatás, Tűrés, Tiltás” – máig használatos elvét. Lemezeket csak az egyetlen, állami tulajdonú kiadó, a rendkívül rossz ízlésű, tájékozatlan bolsevik, Erdős Péter által szigorúan őrzött Hungaroton adhatott ki. Míg az állam által fenntartott, politikai szempontok szerint ellenőrzött intézményeknek, színházaknak, filmgyárnak, televíziónak végzett munkámat cenzúrázták ugyan (még az is előfordult, hogy egyes, általam tervezett díszletelemek színét is meg kellett változtatnom, mert a kormány által kinevezett, a látványterveim végső jóváhagyásában illtékes színházigazgató félt az általam választott színskála gerjesztette politikai áthallásoktól), de – ha engedelmeskedtem a beavatkozásnak – anyagilag támogatták, saját kezdeményezéseimet előbb alig tűrték, majd igyekeztek leállítani.
Önálló művészi munkámat napi szinten akadályozták. Színházi előadásaimat, kiállításaimat, filmjeimet betiltották. Írásaimat nem engedte közölni a cenzúra (bár kora gyermekkorom óta rendszeresen írtam, és írásaimról jó véleménye volt a hozzáértőknek, közel 40 évnyi próbálkozás után, csak 2006-ban, 60 éves koromban tudtam első könyvemet kiadatni Magyarországon). Telefonomat lehallgatták, besúgókat állítottak rám – mint a rendszerváltozás után a kezembe került spicli-jelentésekből kiderült, köztük több közeli barátom is akadt. Más barátaimat feketelistára tették, hamis vádak alapján elítélték, börtönbe zárták. Néhány példa: Haraszti Miklós író a Darabbér című, egy szocialista gyár működését személyes tapasztalatok alapján bemutató könyvének kiadásáért került börtönbe. A zsidó Hajas Tibor írót, performert koholt vádak, hamis bizonyítékok alapján nyilvánították antiszemita fasisztának és csukták le. Szentjóby Tamás (St. Auby Tamás; IPUT; Szent Turba Tamás; Szent Tamás; stb.) írót, happenert azzal a váddal tartóztatták le, majd kényszerítették emigrációba, hogy olvasta Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, engeély nélkül Nyugaton kiadott könyvének kéziratát. Színházam, a Kovács István Stúdió tagja, Puskás István a rendőrök által szétvert 1972. március 15.-i tüntetésen való részvételért került börtönbe.
Hétköznapi eseménynek számítottak a házkutatások (korabeli szlengben „házkuti”), vagy hogy valakit véresre vertek a rendőrök, titkosrendőrök. Néhány példa: a népszerű Kex együttes frontemberét, Baksa Soós Jánost a nyílt utcán verték csaknem halálra a titkosrendőrök. Az eset után Nyugat-Németországba emigrált. Színházam tagjait, Rajk Lászlót és barátnőjét, Szűts Zsuzsát a budai Ifjúsági Parkban verték, rugdosták véresre a rendfenntartóként alkalmazott (sok esetben büntetett előéletű) belügyminisztériumi dolgozók, majd Rajkot hatósági személy elleni erőszak vádjával letartóztatták. A börtönbüntetéstől csak keresztapja, apjának gyilkosa, a diktátor Kádár János beavatkozása mentette meg. „Nem akarok még egy Rajk pert”, mondta Kádár. A vádat „bizonyítékok hiányában” ejtették. Baráti körömben alig volt olyan, aki külföldre utazhatott. Útlevélkérelmeinket „Utazása közérdeket sért” minősítéssel, indoklás nélkül utasították vissza.
A második világháború után, választási csalással hatalomra került, a megszálló hatalom hadseregének segítségével hatalmát megőrző, piszkos eszközökkel komoly társadalmi bázist kiépítő, Abbie Hoffman Steal This Book (Lopd el ezt a könyvet – US, Pirate Editions / Grove Press, 1971) című, korszakteremtő művének megjelenése idején már csaknem negyedszázada uralkodó bolsevik junta az igazság egyedüli letéteményesének tartotta magát Magyarországon. A „másképpen gondolkodókat” rutinszerűen elmebetegeknek, imperialista ügynököknek, vagy/és fasisztáknak nyilvánították és mindent megtettek megfélemlítésükre, ellehetetlenítésükre. Csak azoknak volt sima az útja, akik rokoni kapcsolatok, vagy beosztásuk révén a párt holdudvarához tartoztak, pártutasításra cselekedtek.
Bizánc találkozott itt Poroszországgal. Ez a törpe, alig 10 milliós ország a lelki megfélemlítés és a lekenyerezés miniatűr mesterműve volt. A bolsevista módszerek lélekromboló hatása az ország felemelkedését gátló, sunyi, simlis, gyakran rosszindulatú, általánosnak mondható rabszolga mentalitásban mindmáig érezhető. A hatalom igyekezett a lehető legtöbb alattvalóját cinkosává tenni.
Az ország legnagyobb, legtöbb embert foglalkoztató munkáltatójának számító, korlátlan anyagi lehetőségekkel és a korabeli csúcstechnológiával rendelkező titkosrendőrség zsarolással, megfélemlítéssel besúgásra kényszerített, vagy éppen a piszkos munkára önként vállalkozó spiclik százezreinek alkalmazásával behálózta az országot. Ma már groteszknek tűnik, hogy minden házmesternek hetente jelentést kellett tennie a gondjaira bízott bérház lakóinak magatartásáról, szokásairól, látogatóiról.
A hatalom megtartásán kívül semmihez sem értő bolsevistáknak, lehetőségek, pénz, pozíció, privilégiumok, köztörvényes bűncselekmények megbocsátása, stb. adományozásával sikerült a „véleményformáló értelmiség” legképzettebbjeinek, legokosabbjainak, legravaszabbjainak jelentős részét is cinkosukká tenni. Az utóbbi években derült ki például, hogy a nagynevű, köztiszteletet és kivételes privilégiumokat élvező filmrendezők közül is sok, rövidebb-hosszabb ideig a diktatúra államvédelmi hatóságainak besúgója volt. A bolsevik diktatúra prominens kiszolgálóinak legtöbbje ma igyekszik egykori ellenállóként feltüntetni magát. Sok olyan is akad az egykor magukat hithű kommunistaként művekkel és lelkes cenzúrázással bizonyító holdudvarnokok közül, akik ma jobboldali keresztény, népnemzeti szerepekben érvényesülnek.
A bolsevista hatalom birtokosai mindenről tudtak és igyekeztek minden alulról jövő kezdeményezést csírájukban elfojtani. A szabad szellemek gúzsbakötve érezték magukat a bolsevik diktatúra hazugságok labirintusára épült, korrumpált tömegek, erőszakszervezetek és a megszálló szovjet csapatok segítségével fenntartott, lábszagú poklában. Hatósági vizsga és engedély nélkül még egy punk zenekart sem lehetett alapítani az „emberarcú szocializmus” – horrorfilmekbe illő rémkép – Magyarországán.
A yippie-k pimasz, lázadó, utcagyerekes szellemiségéhez szorosan kapcsolódó zenei, színházi, irodalmi, képzőművészeti mozgalmak indultak ugyanabban az időben világszerte: kialakult a valóban élő kultúra. Titkos csatornákon keresztül Magyarországra is eljutottak a progresszív zenék, könyvek, színházi előadások, tüntetések, akciók, új művészeti irányzatok hírei. Ha csak néhány bátor ember aktivitásának köszönhetően is, de itt is kialakult a hatalomtól független, underground kultúra. Itt tartom szükségesnek megjegyezni, hogy nem vélem helyesnek a „párhuzamos”, „ellen”, „alternatív” jelzőket használni a hatalomtól független kultúrával kapcsolatban használni. Mivel a mindenkori hatalom által létrehozott, támogatott kultúrát ab ovo halottnak tartom, a valóban aktuális, sokszor a hatalom ellenében kialakult kultúra jellemzésére az „élő” szót gondolom pontosnak, megfelelőnek.
Bár a most „nagy generáció”-ként emlegetett szellemi körben, amelyben az 1960-70-es években mozogtam nagy hatással voltak a Nyugatról beszivárgó információk, a fő inspirációt az azonnaliságban, személyességben, közvetlenségben hívők és hitük szerint cselekvők számára saját egyedi, megismételhetetlen életük jelentette. Saját sorsunkat legfontosabb, megkomponálandó műalkotásunknak tekintettük. Míg a művészettörténészek, csak általuk ismert okokból valamiféle új művészeti mozgalomként – „neo avantgarde” – kategorizáltak bennünket, mi az előttünk jár generációk, a „klasszikus” avantgarde munkáját folytattuk.
Noha mentálhigiénés okokból irtóztam a politikai akció minden formájától (tömegben pedig mindmáig klausztrofóbiát érzek, pánikrohamokkal küszködöm, elveszettnek érzem magam), a yippie Zeitgest frissesége, humora, Abbie Hoffman és barátai nagyon amerikai módon szabad szellemisége, fergeteges politikai kabaréja, gerilla színháza engem is megfogott. Úgy éreztem, hogy az engem körülvevő, engem minden lehetséges módon akadályozó, megsemmisíteni szándékozó poklot fenntartó hatalmat nem fegyveres lázadással, nem ideológiailag, hanem önépítéssel és a yippie akciókhoz hasonló szemtelen gesztusokkal lehet – ha nem is legyőzni, de – hitelteleníteni. Miután törvényes eszközökkel, vagy erővel elkergetni nem lehet, önnön otrombaságukat, demagógiájukat, hazugságaikat ellenük fordítva, felnagyítva nevetségessé kell tenni őket, ami talán csökkentheti széles társadalmi elfogadottságukat.
Ugyanakkor azt is gondoltam, hogy az országban uralkodó sanyarú állapotokért nem egyedül a politika, hanem az emberek önmagukkal, körülményeikkel szembeni, az elmúlt évszázadok során kialakult igénytelensége is felelős. Ezért fontosnak tartottam, hogy mindenki – beleértve engem is – saját magán kezdje a megtisztulást. Egyre dühösebb fiatal lettem és mindent – gyakran önsorsrontónak, őrültnek tűnő dolgokat is (kundalini jóga, perzsa tűzmágia, Aleister Crowley „fekete” mágiája, voudoun szertartások, LSD kúrák, eszméletem elvesztésével járó performanszok, stb.) – megtettem azért, hogy kipurgáljam tudatomból és zsigereimből mindazt, amire addig az életünket elsivárosító hatalom intézményei, és a kényszerű alkalmazkodások, megalkuvások megtanítottak. Hogy növekvő paranoiámat és állandó depressziómat elűzzem, keresni és élvezni kezdtem a veszélyt.
A yippie attitűd rajtam kívül sok művésztársamra is hatott akkoriban, és amit az utolsó amerikai forradalmároktól tanultunk, megmutatkozik mostani munkáinkban, magatartásunkban is. Az utóbbi tíz évben Magyarországon megjelent írásaim, könyveim, bemutatott színdarabjaim, audio- és videó-műveim, interjúim döntő részét a korszerűsített yippie szellemiség jellemzi. Yippie – szabad – gesztusoknak tekintem őket.
A „gulyáskommunizmus”-t külföldi bankoktól felvett kölcsönökkel fenntartani igyekvő hatalom az 1970-es évek közepén már félt a művészek, értelmiségiek bebörtönzése által kiváltott, negatív nyugati sajtóvisszhangoktól, ezért módszert változtattak. A másképpen gondolkodókat egyszerűen elzavarták az országból. Persze nem nyíltan, csak előbb egzisztenciálisan ellehetetlenítették őket, majd „felajánlották” nekik az emigráció lehetőségét (ez történt például Halász Péter és barátai betiltott színházával – az emigrációt választóknak le kellett mondaniuk magyar állampolgárságukról – és St. Auby/Szentjóby Tamással is), vagy – mint engem is – betiltásokkal, fenyegetésekkel olyan helyzetbe hoztak, amelyből egyedül az emigráció volt a kiút.
Az események részvevőjeként, tanújaként felháborít, hogy a bolsevista diktatúra utolsó évtizedeit ma afféle kacsintgatós, össztársadalmi játékként – „puha diktatúra” – igyekszik számos, a Kádár-rendszert is kiszolgáló, még mindig nagyhatalmú publicista feltüntetni. A diktatúra alatt a rendszer megbízható támogatóinak számítók most a demokrácia védelmezőjét játszák. A „szabad” Magyarországon divat lett kijelenteni, hogy a diktatúra idején nem maradtak publikációra érdemes írások az asztalfiókokban. Egész könyvtárat tudnék az akkor a kiadók, újságok, magazinok szerkesztői által, politikai indokokra hivatkozva (vagy azokat sejtetve) visszadobott, mindmáig publikálatlan, értékes írásokból összeállítani.
P.S.: Időutazás a dicső múltba, a bolsevista cenzorok karmai közé. Kevesen aktívak már közülük. A régi lélekölő specialisták legtöbbje eredményes munkájának ellentételezéseként a békés, anyagilag biztos öregkor örömeit élvezi. Talán működése idején betiltott könyveket olvas. Talán a hegyekben, tóparton sétál. Talán kertjében, lugasában foglalatoskodik. Esetleg imádkozik. A visszavonult, idős bolsevik cenzorok helyére új, fiatal, agilis és ambiciózus cenzorgenerációk léptek, különféle hátországokból.
A vörös cenzorok némelyikének még voltak skrupulusai. Az újakba nem programozott időtudatos gyártójuk lelkiismeretet. Nem akadályozza őket sem erkölcs, sem etika, sem ideológia. Dolgukat felszabadultan, vidáman, gátlások nélkül végzik. Gyorsabbak, hatékonyabbak elődeiknél. Képesek sorsokat súlyosan érintő döntések azonnali meghozatalára. Ők nem hezitálnak, morfondíroznak napokig, hetekig bármi, vagy bárki betiltásán, ahogy azt egyes, rossz lelkiismerettől gyötört bolsevik cenzorok időnként tették, akár egyetlen cenzúrázandó verssor ürügyén is.
A nagy elődök még többnyire tisztelettel beszéltek az általuk kényszerből, vagy meggyőződésből megcenzúrázott írókkal, művészekkel, gondolkodókkal. Az utódok számára áldozataik csak bármikor lecserélhető tartalomszolgáltatók. A mai cenzor ritkán ismeri személyesen, és nem engedi a közelébe a megcenzúrázottakat. Kommunikációjuk e-mailek közvetítésével történik. A megcenzúrázás tényéről a mai cenzor csak a legritkább esetekben értesíti személyesen, vagy egyáltalán a megcenzúrázottat. Úgyis észreveszi, amikor például írása az értelmetlenségig meghúzva, átírva, átszerkesztve jelenik meg a neve alatt, vagy amikor nem jelenik meg egyáltalán.
Az írás műfaja a legcenzúrázottabb. Zeneművekbe, képzőművészeti alkotásokba nem nyúlnak bele a cenzorok (legfeljebb nem engedik kiállítani, bemutatni őket(, a leírottakba viszont annál inkább. Megtörténik, hogy színdarabokat, filmeket átíratnak, átrendeztetnek, de az ilyesmi költséges és macerás. Szövegeket megváltoztatni, vagy visszadobni könnyű, és semmibe se kerül, még időbe se.
Az írás műfaja a legcenzúrázottabb. Zeneművekbe, képzőművészeti alkotásokba nem nyúlnak bele a cenzorok (legfeljebb nem engedik kiállítani, bemutatni őket(, a leírottakba viszont annál inkább. Megtörténik, hogy színdarabokat, filmeket átíratnak, átrendeztetnek, de az ilyesmi költséges és macerás. Szövegeket megváltoztatni, vagy visszadobni könnyű, és semmibe se kerül, még időbe se.
SZEMÉLYES TAPASZTALATOK
Prelűd
Prelűd
„Most már tudjuk, hogy ahol valaki sorsának szükségszerű
hatalmaival sikerrel küzd, azt csakis humorral teheti.
A humor a személy ismertetőjele, sőt a szabadságé.
A humor győzelem az exteriőr fölött.”
Hamvas Béla: Óda a XX. századhoz
Esszé az Arkhai című tanulmánykötetből
(Budapest, MEDIO Kiadó, 2002)
Hamvas Béla: Óda a XX. századhoz
Esszé az Arkhai című tanulmánykötetből
(Budapest, MEDIO Kiadó, 2002)
Cenzorok és cenzorkák. Eseményekben, valódi életkalandokban gazdag, számomra egyre meglepőbben hosszú életet éltem, egymástól távoli, lényegi jegyekben különböző helyszíneken, négy kontinens kilenc országában. Mindenütt alkalmam volt saját szellemi bőrömön megtapasztalni a cenzúra hely-specifikus formáit, találkozni az adott szcénákra jellemző cenzortípusokkal. Egyaránt cenzúráztak bolsevista, kapitalista és vallási alapú diktatúrákban, még a magukat a szabadság védőbástyáinak hirdető állam-formációkban is. Cenzúráztak ellenségeim és barátaim, ismerősök és ismeretlenek, még a családom és a szerelmeim is. Ez utóbbi közlés korlátozás lepett meg, és fájt a legjobban. Előfordult, gyakrabban az elfogadhatónál, hogy öncenzúrát alkalmaztam. Szégyeltem is magam.
Cenzúráztak a múltban, cenzúráznak a jelenben, cenzúrázni fognak a jövőben is. A cenzúrázás emberi génekbe tokozódott késztetése nem csökken az idő múlásával, csak a szempontjai és módszerei változnak valamelyest. Úgy gondolom, hogy a mások korlátozására irányuló vágy ősidők óta része az önfejlesztésre képtelen, alapból diktátori alkatú emberek természetének, s nemcsak genetikai úton öröklődik, hanem benne van a levegőben, amit belélegzünk, az ételben, amit megeszünk, az italban, amit megiszunk. És legfőképpen a társadalomban, a közegben, a kontextusban, az egykori közösségnek ebben a patetikus romhalmazában, amelyben eltemetve, az életnagyságnál egyre kisebbé zsugorodva senyvedünk, amelyből menekülni próbálunk, de nem sikerül. A sikertelen menekülési kísérletekből aztán, jobb híján irodalmat, művészetet eszkábálunk, mert nem akarjuk elveszíteni a kétségbeesett kísérletekbe fektetett energiát.
Tudjuk, hogy az utunk végén ott vár türelmesen a Nagy Cenzor, aki, csak ő tudja miért, erre az egykedvűen pörgő, gyilkos Napja körül kábán keringő planétára telepített bennünket, és majd gondoskodni fog arról, hogy semmi se maradjon abból, amiről álmodoztunk. Ahogy körülnézek, egyre erősebb bennem az érzés, hogy egyedül ő tudja, mit csinál, és az annyira fontos, hogy akármennyire kérlelem, nem hajlandó elárulni. Csak annyit súgott egy régi éjszakán, hogy helyettem senki sem tud imádkozni.
Az alábbiakban a bolsevik cenzúrával való személyes találkozásaim néhány máig élő emléke olvasható:
A Műcsarnok fantomjai
Az, hogy sorsom a művészethez kötődött, nem kis részben a Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc tervei alapján 1895–96-ban épült, a honfoglalás 1000. évfordulóján megnyitott, később Haranghy Jenő mozaikjával és Deák-Ébner Lajos freskójával díszített budapesti Műcsarnoknak köszönhetem. Középiskolás koromban, az 1960-as évek elején e patinás intézmény közelében laktam – előbb a Damjanich, később a Marek József utcában – és osztálytársaim társaságában, vagy gyakran egyedül is a Műcsarnokba jártam a művészeten röhögni.
Abban az időben kezdte a bolsevista diktatúra, alkalmazott művészet-specialistái (legtöbbjük karrierje töretlenül folytatódott, ha lehet még jövedelmezőbb lett a „rendszerváltozás” után is) által folyamatosan gúnyolva ugyan, de többé-kevésbé megtűrni az addig betiltott, a „szabad” világban (az amerikai absztrakt expresszionista iskola kivételével) már régen elvirágzott absztrakt művészetet. A teljesen absztrakt művek gyártását továbbra sem nézték jó szemmel, de azt engedélyezték, hogy az irányzat bizonyos stílusjegyeit alkalmazzák a művészek szocialista realista, vagy legalábbis „egyetemesen emberi” műveikben.
Azok a művészek (technikai tudásukra büszke, magukat sámánoknak, szenteknek képzelő, gőgös specialisták), akik valamilyen homályos okból nem kívánták a szocialista realista művek számát gyarapítani, de túl gyávák, vagy ostobák voltak élő, aktuális, valóban megtörténő, sorsokat megváltoztatni képes művészetet alkotni, a nyugati absztrakt művészek, elsősorban a hithű, szovjetbarát kommunistaként a bolsevisták által is egyre inkább elfogadott, a nyugati nagytőke kegyeit is maximálisan élvező Pablo Picasso stílusát elcsaklizva, előszeretettel festettek „anya gyermekével” tárgyú festményeket, faragtak, véstek, öntöttek bronzba ilyen témájú szobrokat. A közhelyeket vég nélkül ragozó, bugyuta ideológiáikban általában az „örök emberi” értékekre hivatkoztak szánalmas giccseik védelmében. Többek között ezeket a humortalan, logikátlan, nyakatekerten megfogalmazott, semmitmondó művészeti ideológiákat parodizálva kezdtem el írni gimnazista koromban.
Azt hiszem soha az emberi történelem során nem született annyi „Anya gyermekével” mű, mint az 1960-as években, az egyre inkább „emberi arc” mögé rejtőző, ezért ha lehet, korábbi maszkjainál még rémületesebb, létező szocializmus országaiban. Ezeket a pártállam szekértolói által hozsannázott, alkotóiknak jól jövedelmező „Anya gyermekével” giccseket parodizálva kezdtem el gimnáziumi éveim alatt képzőművészettel foglalkozni. Persze a valódi, kortárs anyák és gyermekeik is inspiráltak. Budapest tele volt rémséges külsejű, ápolatlan, durva modorú anyákkal és horrorfilmekbe illően ronda, elviselhetetlenül kellemetlen porontyaikkal abban az időben.
A Műcsarnokhoz közeli I. István (ma Szent István) gimnázium diákja voltam. Osztálytársaimmal sokat lógtunk csoportosan az iskolából. Ilyenkor vagy a Műjégpályára mentünk korizni, vagy a körúti Híradó moziban (a korlátlan idejű ott tartózkodásra feljogosító jegy 2 Ft-ba került) tapiztuk vihogó, izzadtságszagú (dezodort, izzadtsággátló készítmények nem árultak Magyarországon abban az időben) kis barátnőinket, vagy a Műcsarnokba jártunk „anyagyermekézni”. Egymásra átterjedő, csillapíthatatlan röhögő-görcsöket kaptunk egy-egy különösen patetikus festmény, szobor láttán, amelyeket aztán a Városligetben próbáltunk meg élőképekben rekonstruálni.
A Műcsarnokban uralkodó emelkedett áhítat engem és iskolatársamat, Bódy Gábort, a későbbi, neves filmrendezőt és „Pesti” fedőnéven regisztált besúgót, aki az 1970-es években, miközben nálam lakott, rólam is szorgalmasan jelentett megbízóinak, akciókra inspirált. Bár akkor még nem hallottunk a nyugaton már elfogadott művészeti irányzattá vált akcióművészetről, annak szellemiségéhez nagyon hasonló eseményeket kreáltunk.
A szolnoki művésztelep 1963-as kiállításán, egy különösen penetráns „Anya gyermekével” kép előtt (a borzasztó festmény alkotója nevére sajnos már nem emlékszem, biztosan Kossuth díjas lett azóta, vagy legalábbis lovagi címet és vele kis tőrt kapott) estem össze először a Műcsarnokban. Karjaimat az ég felé emelve, merev testtel hanyatt vágtam magam. „Ájulásom” olyan élethűen sikerült, hogy alaposan be is vertem a fejem a padlóba. „Mentőt! Hívjanak azonnal mentőt!”, kiabálta Bódy Gábor. A körénk sereglő teremőrök felszólítására a portás kihívta a mentőket, de mire odaértek, már „jobban voltam”. „Egyszerűen lenyűgözött ez a fantasztikus műalkotás... Micsoda művész! Igazi látnok! Varázsló! Bár én is ilyen lehetnék egyszer!”, suttogtam elhaló hangon, miközben a mentőorvos megvizsgálta a púpot a kopfom hátsó oldalán. „Már jól vagyok, nem kell kórházba vinni”, ismételgettem, miközben Bódy Gábor kitámogatott az épületből. A széles lépcsősoron leugrálva kitört belőlünk a röhögés és a városligeti tó hídján át befutottunk a Ligetbe. Elrejtőztünk másik kedvenc helyünkön, a Vajdahunyad várában lévő Mezőgazdasági Múzeumban, amelyet ingyen lehetett látogatni. Ott, a kitömött háziállatok között sétálva fundáltuk ki legközelebbi, néhány hét múlva megvalósított akciónkat.
Külsőnket gondosan megváltoztatva – én művirágokkal díszített kalapot, magas sarkú női cipőt, anyám citromsárga tavaszi kabátját, alatta ugyancsak az ő rózsaszínű kiskosztümjét viseltem, ajkaimat kirúzsoztam és füleimbe jókora rézkarikákat akasztottam, míg Bódy Gábor saját készítésű álbajuszt ragasztott az orra alá, és hosszú ballonkabátot és kalapot kölcsönzött valamelyik rokonától – érkeztünk a Műcsarnokba. Ezúttal Bódy Gábor esett össze ugyanazon kép előtt, de ő epilepsziás rohamot is produkált. Miután a padlóra zuhanva rángatózni kezdett, majd átment az epileptikusok jellegzetes hídállásába, a szájába rejtett szappandarab segítségével habot is szivárogtatott ajkai közül. „Kanalat! Gyorsan! Hozzon valaki egy kanalat!”, kiabáltam fejhangon, „A fogai közé kell tenni, nehogy elharapja a nyelvét!” Mire megérkezett a kanál a büféből, a szappanhab leáztatta Bódy Gábor csirizzel felragasztott álbajszát. „Nem is valódi a bajsza!”, mormogta egy éles szemű teremőr. Jobbnak láttuk menekülésre fogni a dolgot. A talpra ugró Bódy Gábor a levált álbajuszt az „epileptikus rohamát” kiváltó képen kísértő anya orra alá tapasztotta. A teremőrök egy pillanatra összezavarodtak a váratlan gesztustól. Zavarodottságukat kihasználva kirohantunk a teremből, és a portást félrelökve az épületből is. Miután átfutottunk a hídon, meg kellett állnunk, mert Bódy Gáborra rájött a hányinger a szájában korábban forgatott szappandarabtól. Ahogy az egyik fához támaszkodva rókázott, hallottuk, hogy a rendőrség nagy szirénázással megérkezik a Műcsarnokhoz.
Jobbnak láttuk egy időre felfüggeszteni műcsarnoki akcióinkat. Mindketten tagjai voltunk az István Gimnázium Záborszky József karnagy vezényelte énekkarának. Következő műcsarnoki fellépésünket az énekkar zeneakadémiai koncertjét – Beethoven IX. (d-moll) szimfóniájának (Op. 125, Sors Szimfónia) kórus részletét (Örömóda) énekeltük – követő, a Zeneakadémia egyik próbatermében rendezett bulin beszéltük meg, ahol Bódy Gábor remek zongorajátékával szolgáltatta a tánczenét. Ezúttal az 1964-es Magyar Képzőművészeti Kiállítás őreit és közönségét szándékoztuk meglepni.
A főszerepet egy vagány lányismerősünk, Cs. Piroska, becenevén Vöri vállalta. Télikabátja alatt a hasára kötözött, pirosra festett vízzel megtöltött lufival az előrehaladott terhesség állapotának látványát sikerült produkálnia. „Pocakjára” helyezett kezekkel megállt a kiszemelt „Anya gyermekével” mű előtt. Mélán, egy altatódalt dúdolgatva előre-hátra himbálta magát egy ideig, majd az ujjai között elrejtett varrótűvel kiszúrta a hasára kötözött strandlabdát. Kabátja alól egyre erősödő sugárban a padlóra kezdett folyni a vörösre festett víz. „Kezdődik! Kezdődik!”, kiabálta a padlóra guggoló Vöri, „Elfolyik a magzatvizem! Korábban jön az én kicsikém!” Egy haverunk, a nálunk 4-5 évvel idősebb, de vad élete miatt legalább kétszer öregebbnek látszó Zsupi jelenete következett. „Engedjenek, orvos vagyok!” kiáltással szétlökdöste a vörös festék tócsájában „szülési fájdalmakban” fetrengő Vöri körül összesereglett alkalmazottakat és bámészkodókat. „Beindult a szülés. Nincs idő megvárni a mentőket. Autóval vagyok, majd én beviszem az anyukát a kórházba.” Ezzel ölbe kapta a vörös festéket csöpögtető lányt, kiszaladt vele az épületből, és gyengéden apja Műjégpálya előtt parkoló Moszkvics kocsijának hátsó ülésére fektette, majd a volánhoz ülve, nagy pöfögéssel elhajtott vele. „Látják, a művészet hatalma!”, mondta Bódy Gábor az „Anya gyermekével” képre mutatva, amely előtt két takarítónő a padlón éktelenkedő vörös festéktócsát próbálta felmosórongyokkal felitatni. „Egy valódi érzelmekkel telített mű a szülést is beindítja.”
Az, hogy sorsom a művészethez kötődött, nem kis részben a Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc tervei alapján 1895–96-ban épült, a honfoglalás 1000. évfordulóján megnyitott, később Haranghy Jenő mozaikjával és Deák-Ébner Lajos freskójával díszített budapesti Műcsarnoknak köszönhetem. Középiskolás koromban, az 1960-as évek elején e patinás intézmény közelében laktam – előbb a Damjanich, később a Marek József utcában – és osztálytársaim társaságában, vagy gyakran egyedül is a Műcsarnokba jártam a művészeten röhögni.
Abban az időben kezdte a bolsevista diktatúra, alkalmazott művészet-specialistái (legtöbbjük karrierje töretlenül folytatódott, ha lehet még jövedelmezőbb lett a „rendszerváltozás” után is) által folyamatosan gúnyolva ugyan, de többé-kevésbé megtűrni az addig betiltott, a „szabad” világban (az amerikai absztrakt expresszionista iskola kivételével) már régen elvirágzott absztrakt művészetet. A teljesen absztrakt művek gyártását továbbra sem nézték jó szemmel, de azt engedélyezték, hogy az irányzat bizonyos stílusjegyeit alkalmazzák a művészek szocialista realista, vagy legalábbis „egyetemesen emberi” műveikben.
Azok a művészek (technikai tudásukra büszke, magukat sámánoknak, szenteknek képzelő, gőgös specialisták), akik valamilyen homályos okból nem kívánták a szocialista realista művek számát gyarapítani, de túl gyávák, vagy ostobák voltak élő, aktuális, valóban megtörténő, sorsokat megváltoztatni képes művészetet alkotni, a nyugati absztrakt művészek, elsősorban a hithű, szovjetbarát kommunistaként a bolsevisták által is egyre inkább elfogadott, a nyugati nagytőke kegyeit is maximálisan élvező Pablo Picasso stílusát elcsaklizva, előszeretettel festettek „anya gyermekével” tárgyú festményeket, faragtak, véstek, öntöttek bronzba ilyen témájú szobrokat. A közhelyeket vég nélkül ragozó, bugyuta ideológiáikban általában az „örök emberi” értékekre hivatkoztak szánalmas giccseik védelmében. Többek között ezeket a humortalan, logikátlan, nyakatekerten megfogalmazott, semmitmondó művészeti ideológiákat parodizálva kezdtem el írni gimnazista koromban.
Azt hiszem soha az emberi történelem során nem született annyi „Anya gyermekével” mű, mint az 1960-as években, az egyre inkább „emberi arc” mögé rejtőző, ezért ha lehet, korábbi maszkjainál még rémületesebb, létező szocializmus országaiban. Ezeket a pártállam szekértolói által hozsannázott, alkotóiknak jól jövedelmező „Anya gyermekével” giccseket parodizálva kezdtem el gimnáziumi éveim alatt képzőművészettel foglalkozni. Persze a valódi, kortárs anyák és gyermekeik is inspiráltak. Budapest tele volt rémséges külsejű, ápolatlan, durva modorú anyákkal és horrorfilmekbe illően ronda, elviselhetetlenül kellemetlen porontyaikkal abban az időben.
A Műcsarnokhoz közeli I. István (ma Szent István) gimnázium diákja voltam. Osztálytársaimmal sokat lógtunk csoportosan az iskolából. Ilyenkor vagy a Műjégpályára mentünk korizni, vagy a körúti Híradó moziban (a korlátlan idejű ott tartózkodásra feljogosító jegy 2 Ft-ba került) tapiztuk vihogó, izzadtságszagú (dezodort, izzadtsággátló készítmények nem árultak Magyarországon abban az időben) kis barátnőinket, vagy a Műcsarnokba jártunk „anyagyermekézni”. Egymásra átterjedő, csillapíthatatlan röhögő-görcsöket kaptunk egy-egy különösen patetikus festmény, szobor láttán, amelyeket aztán a Városligetben próbáltunk meg élőképekben rekonstruálni.
A Műcsarnokban uralkodó emelkedett áhítat engem és iskolatársamat, Bódy Gábort, a későbbi, neves filmrendezőt és „Pesti” fedőnéven regisztált besúgót, aki az 1970-es években, miközben nálam lakott, rólam is szorgalmasan jelentett megbízóinak, akciókra inspirált. Bár akkor még nem hallottunk a nyugaton már elfogadott művészeti irányzattá vált akcióművészetről, annak szellemiségéhez nagyon hasonló eseményeket kreáltunk.
A szolnoki művésztelep 1963-as kiállításán, egy különösen penetráns „Anya gyermekével” kép előtt (a borzasztó festmény alkotója nevére sajnos már nem emlékszem, biztosan Kossuth díjas lett azóta, vagy legalábbis lovagi címet és vele kis tőrt kapott) estem össze először a Műcsarnokban. Karjaimat az ég felé emelve, merev testtel hanyatt vágtam magam. „Ájulásom” olyan élethűen sikerült, hogy alaposan be is vertem a fejem a padlóba. „Mentőt! Hívjanak azonnal mentőt!”, kiabálta Bódy Gábor. A körénk sereglő teremőrök felszólítására a portás kihívta a mentőket, de mire odaértek, már „jobban voltam”. „Egyszerűen lenyűgözött ez a fantasztikus műalkotás... Micsoda művész! Igazi látnok! Varázsló! Bár én is ilyen lehetnék egyszer!”, suttogtam elhaló hangon, miközben a mentőorvos megvizsgálta a púpot a kopfom hátsó oldalán. „Már jól vagyok, nem kell kórházba vinni”, ismételgettem, miközben Bódy Gábor kitámogatott az épületből. A széles lépcsősoron leugrálva kitört belőlünk a röhögés és a városligeti tó hídján át befutottunk a Ligetbe. Elrejtőztünk másik kedvenc helyünkön, a Vajdahunyad várában lévő Mezőgazdasági Múzeumban, amelyet ingyen lehetett látogatni. Ott, a kitömött háziállatok között sétálva fundáltuk ki legközelebbi, néhány hét múlva megvalósított akciónkat.
Külsőnket gondosan megváltoztatva – én művirágokkal díszített kalapot, magas sarkú női cipőt, anyám citromsárga tavaszi kabátját, alatta ugyancsak az ő rózsaszínű kiskosztümjét viseltem, ajkaimat kirúzsoztam és füleimbe jókora rézkarikákat akasztottam, míg Bódy Gábor saját készítésű álbajuszt ragasztott az orra alá, és hosszú ballonkabátot és kalapot kölcsönzött valamelyik rokonától – érkeztünk a Műcsarnokba. Ezúttal Bódy Gábor esett össze ugyanazon kép előtt, de ő epilepsziás rohamot is produkált. Miután a padlóra zuhanva rángatózni kezdett, majd átment az epileptikusok jellegzetes hídállásába, a szájába rejtett szappandarab segítségével habot is szivárogtatott ajkai közül. „Kanalat! Gyorsan! Hozzon valaki egy kanalat!”, kiabáltam fejhangon, „A fogai közé kell tenni, nehogy elharapja a nyelvét!” Mire megérkezett a kanál a büféből, a szappanhab leáztatta Bódy Gábor csirizzel felragasztott álbajszát. „Nem is valódi a bajsza!”, mormogta egy éles szemű teremőr. Jobbnak láttuk menekülésre fogni a dolgot. A talpra ugró Bódy Gábor a levált álbajuszt az „epileptikus rohamát” kiváltó képen kísértő anya orra alá tapasztotta. A teremőrök egy pillanatra összezavarodtak a váratlan gesztustól. Zavarodottságukat kihasználva kirohantunk a teremből, és a portást félrelökve az épületből is. Miután átfutottunk a hídon, meg kellett állnunk, mert Bódy Gáborra rájött a hányinger a szájában korábban forgatott szappandarabtól. Ahogy az egyik fához támaszkodva rókázott, hallottuk, hogy a rendőrség nagy szirénázással megérkezik a Műcsarnokhoz.
Jobbnak láttuk egy időre felfüggeszteni műcsarnoki akcióinkat. Mindketten tagjai voltunk az István Gimnázium Záborszky József karnagy vezényelte énekkarának. Következő műcsarnoki fellépésünket az énekkar zeneakadémiai koncertjét – Beethoven IX. (d-moll) szimfóniájának (Op. 125, Sors Szimfónia) kórus részletét (Örömóda) énekeltük – követő, a Zeneakadémia egyik próbatermében rendezett bulin beszéltük meg, ahol Bódy Gábor remek zongorajátékával szolgáltatta a tánczenét. Ezúttal az 1964-es Magyar Képzőművészeti Kiállítás őreit és közönségét szándékoztuk meglepni.
A főszerepet egy vagány lányismerősünk, Cs. Piroska, becenevén Vöri vállalta. Télikabátja alatt a hasára kötözött, pirosra festett vízzel megtöltött lufival az előrehaladott terhesség állapotának látványát sikerült produkálnia. „Pocakjára” helyezett kezekkel megállt a kiszemelt „Anya gyermekével” mű előtt. Mélán, egy altatódalt dúdolgatva előre-hátra himbálta magát egy ideig, majd az ujjai között elrejtett varrótűvel kiszúrta a hasára kötözött strandlabdát. Kabátja alól egyre erősödő sugárban a padlóra kezdett folyni a vörösre festett víz. „Kezdődik! Kezdődik!”, kiabálta a padlóra guggoló Vöri, „Elfolyik a magzatvizem! Korábban jön az én kicsikém!” Egy haverunk, a nálunk 4-5 évvel idősebb, de vad élete miatt legalább kétszer öregebbnek látszó Zsupi jelenete következett. „Engedjenek, orvos vagyok!” kiáltással szétlökdöste a vörös festék tócsájában „szülési fájdalmakban” fetrengő Vöri körül összesereglett alkalmazottakat és bámészkodókat. „Beindult a szülés. Nincs idő megvárni a mentőket. Autóval vagyok, majd én beviszem az anyukát a kórházba.” Ezzel ölbe kapta a vörös festéket csöpögtető lányt, kiszaladt vele az épületből, és gyengéden apja Műjégpálya előtt parkoló Moszkvics kocsijának hátsó ülésére fektette, majd a volánhoz ülve, nagy pöfögéssel elhajtott vele. „Látják, a művészet hatalma!”, mondta Bódy Gábor az „Anya gyermekével” képre mutatva, amely előtt két takarítónő a padlón éktelenkedő vörös festéktócsát próbálta felmosórongyokkal felitatni. „Egy valódi érzelmekkel telített mű a szülést is beindítja.”
A gondolkodó ember cenzúrázott színháza
Mérhetetlenül untam a halott kultúrát, amelyet a bolsevista diktatúra megálmodott nekünk. Untam a képzőművészetük „mesterségbeli tudással” elfedett lapos, szellemtelen ürességét, a zenéjük lélektelenségét, a táncuk minden stílust, bájt és kecsességet nélkülöző szextelenségét, az irodalmuk gyávaságát, filozófiájuk bikkfanyelvét, a reprezentációs színházuk giccs-pátoszát és az érzelmeket vagy suttogással, vagy ordítással megjeleníteni kívánó színészeit. Amikor suttogtak, elaludtam, amikor elkezdtek ordítani, elmenekültem, ha módom volt rá. Viszolyogtam a ravaszul ironizálgató, „kacsintgatós” „ellenzéki” művészettől is, ahol minden mást jelentett, mint ami. Kizárólag a nyugati kultúrából, a nyugati írók ritkán kiadott könyveiből, a bolsevisták által dekadenciának minősített dadaizmusból és szürrealizmusból, a nyugati élő színházakról érkező hírekből, a valamilyen módon a vasfüggönyt is áttörni képes, új táncstílusokból, és főleg a rock zenéből. Rájöttem, hogy ha nem akarok unatkozni, nekem kell megteremtenem azt a szellemi világot, ami hiányzik. Nagyjából egyszerre kezdtem el írással, képzőművészettel, zenével és színházzal foglalkozni.
Mérhetetlenül untam a halott kultúrát, amelyet a bolsevista diktatúra megálmodott nekünk. Untam a képzőművészetük „mesterségbeli tudással” elfedett lapos, szellemtelen ürességét, a zenéjük lélektelenségét, a táncuk minden stílust, bájt és kecsességet nélkülöző szextelenségét, az irodalmuk gyávaságát, filozófiájuk bikkfanyelvét, a reprezentációs színházuk giccs-pátoszát és az érzelmeket vagy suttogással, vagy ordítással megjeleníteni kívánó színészeit. Amikor suttogtak, elaludtam, amikor elkezdtek ordítani, elmenekültem, ha módom volt rá. Viszolyogtam a ravaszul ironizálgató, „kacsintgatós” „ellenzéki” művészettől is, ahol minden mást jelentett, mint ami. Kizárólag a nyugati kultúrából, a nyugati írók ritkán kiadott könyveiből, a bolsevisták által dekadenciának minősített dadaizmusból és szürrealizmusból, a nyugati élő színházakról érkező hírekből, a valamilyen módon a vasfüggönyt is áttörni képes, új táncstílusokból, és főleg a rock zenéből. Rájöttem, hogy ha nem akarok unatkozni, nekem kell megteremtenem azt a szellemi világot, ami hiányzik. Nagyjából egyszerre kezdtem el írással, képzőművészettel, zenével és színházzal foglalkozni.
Egyetemi tanulmányaim utolsó évében, 1972-ben alapítottam meg első saját színházamat. A Kovács István Stúdió első előadása – Grigorij Jefimovics Raszputyin élete és szerencsétlen halála – a Népliget szélén működő, Ganz-MÁVAG Művelődési Központ Ifjúsági Klubjában volt. Az együttes nevének használatát nem engedélyezték, ezért Soós Imre Irodalmi Színpad néven léptünk fel. A tilalom okát nem értettem, hiszen éppen azért választottam ezt a nevet, mert a „Kovács István” az egyik leggyakoribb név volt akkoriban Magyarországon, nem kötődött egyetlen ismert személyhez, eseményhez sem, nem jelentett semmit. Évek múlva tudtam meg, hogy ifj. Rajk Lászlót, aki a társulat tagja volt, szülei letartóztatása után ezen a néven rakták be az árvaházba. Soós Imre neve átment a cenzúrán, annak ellenére, hogy az akkor még híres színész, paraszt és proletár fiúk alakítója 1957. június 20.-án öngyilkossággal vetett véget életének, és az ilyen, esetleg valakiben depressziót kiváltó, rossz híreket a bolsevista cenzúra nem szerette. Semmire sem jut az, aki a bolsevista cenzúra működésében logikát keres.
Az előadás szórólapját a Művelődési Központ dolgozója, Papp Tamás illegálisan sokszorosította. Abban az időben hatósági engedély nélkül tilos volt a sokszorosítás. Az előadás után, hatósági utasításra kirúgtak bennünket a Ganz-MÁVAG Művelődési Központból. A kirúgás egyik indoka az illegálisan sokszorosított szórólap volt. Nem csak az volt a kifogás a szórólap ellen, hogy engedély nélkül került sokszorosításra, hanem azt is kifogásolták a Belügyminisztériumok dolgozói, hogy a szórólapra egy 19. századi, a Ganz-gyár helyét mutató, 19. századi térképrészletet és egy 1 forintos okmánybélyeget helyeztem. Kirúgásunk után Papp Tamás és az ugyancsak a Művelődési Központban dolgozó Eperjessy Katalin szolidaritásból csatlakoztak társulatunkhoz.
A következő években művelődési gyárak között vándorolva dolgoztunk. A hatóságok szoros megfigyelés alatt tartottak bennünket. A társulatba több, egymásról nem tudó spiclit építettek be, akik – ahogy később, a birtokomba jutott dokumentumokból kiderült – nemcsak színházi munkánkról, a társulat tagjainak magánéletéről jelentettek, hanem egymásról is. Hamar kiderült, hogy nem érdemes próbálnunk, mert a beépített téglák jelentéseinek köszönhetően tervezett előadásainkat már a bemutató előtt betiltották.
A helyzethez alkalmazkodva az első görög színházak eszköztárához nyúltam vissza. A darabokat előre felvett narrációra fűztem fel, amely tartalmazta a szereplőket irányító instrukciókat is. A narrátor hangszórókból érkező hangja megmondta nekik, hogy éppen mit kell tenniük, esetleg mondaniuk (nagyon ritkán alkalmaztam élőbeszédet, dialógusokat a darabjaimban) a játéktéren. A megoldás több szempontból is eredményesnek bizonyult. Az előadásokat, előzetes információ hiányában – általában csak neutrális, semmitmondó, rövid szinopszisaim alapján engedélyezték a művelődési házak vezetői – csak a bemutató után tiltották be. Mivel alapkoncepciónk volt, hogy minden darabunkat csak egyszer játszottuk, így azok valódi, élő események lettek. A betiltások nem befolyásolták munkánknak. Mivel nem próbáltunk, jelenlétünk a játéktérben, és azon kívül is éberebbé, tudatosabbá vált.
A narráció fontos humorforrásnak bizonyult. Egyrészt azért, mert a bolsevik diktatúra – ahogy a diktatúrák mindig – narrálta az eseményeket. Megmagyarázta az alattvalóknak, hogy mi történik, megkímélve őket az önálló vélemények kialakítása, a saját fejükkel gondolkodás fáradtságától. Az előadásainkat vezénylő narráció a hatalomgyakorlásnak erre a blőd módjára emlékeztette a nézőket, még akkor is, ha – mint általában – a narrációnak, a darabnak semmi köze sem volt a politikához. Másrészt azon is nevetett a közönség, amikor a szereplők figyelmetlenségből nem a narrációban elhangzó instrukcióknak megfelelően cselekedtek. A kalapos férfi nem lépett be az ajtón, amikor a hangszóróból hangzó hang bejelentette érkezését. A vízzel teli üvegkancsó, a narrációval ellentétben nem tört össze, mert kezelője elfelejtette elindítani az ingán függő kemény súlyt, stb.
A Kovács István Stúdió 1976-ig tartó, négy éves működése alatt több mint 60 darabomat állítottunk színpadra ezzel a megoldással. A narrációs dramaturgiát olyan eredményesnek találtam, hogy legtöbb, a „rendszerváltás” után Magyarországon bemutatott darabjaimban is alkalmaztam.
Az előadás szórólapját a Művelődési Központ dolgozója, Papp Tamás illegálisan sokszorosította. Abban az időben hatósági engedély nélkül tilos volt a sokszorosítás. Az előadás után, hatósági utasításra kirúgtak bennünket a Ganz-MÁVAG Művelődési Központból. A kirúgás egyik indoka az illegálisan sokszorosított szórólap volt. Nem csak az volt a kifogás a szórólap ellen, hogy engedély nélkül került sokszorosításra, hanem azt is kifogásolták a Belügyminisztériumok dolgozói, hogy a szórólapra egy 19. századi, a Ganz-gyár helyét mutató, 19. századi térképrészletet és egy 1 forintos okmánybélyeget helyeztem. Kirúgásunk után Papp Tamás és az ugyancsak a Művelődési Központban dolgozó Eperjessy Katalin szolidaritásból csatlakoztak társulatunkhoz.
A következő években művelődési gyárak között vándorolva dolgoztunk. A hatóságok szoros megfigyelés alatt tartottak bennünket. A társulatba több, egymásról nem tudó spiclit építettek be, akik – ahogy később, a birtokomba jutott dokumentumokból kiderült – nemcsak színházi munkánkról, a társulat tagjainak magánéletéről jelentettek, hanem egymásról is. Hamar kiderült, hogy nem érdemes próbálnunk, mert a beépített téglák jelentéseinek köszönhetően tervezett előadásainkat már a bemutató előtt betiltották.
A helyzethez alkalmazkodva az első görög színházak eszköztárához nyúltam vissza. A darabokat előre felvett narrációra fűztem fel, amely tartalmazta a szereplőket irányító instrukciókat is. A narrátor hangszórókból érkező hangja megmondta nekik, hogy éppen mit kell tenniük, esetleg mondaniuk (nagyon ritkán alkalmaztam élőbeszédet, dialógusokat a darabjaimban) a játéktéren. A megoldás több szempontból is eredményesnek bizonyult. Az előadásokat, előzetes információ hiányában – általában csak neutrális, semmitmondó, rövid szinopszisaim alapján engedélyezték a művelődési házak vezetői – csak a bemutató után tiltották be. Mivel alapkoncepciónk volt, hogy minden darabunkat csak egyszer játszottuk, így azok valódi, élő események lettek. A betiltások nem befolyásolták munkánknak. Mivel nem próbáltunk, jelenlétünk a játéktérben, és azon kívül is éberebbé, tudatosabbá vált.
A narráció fontos humorforrásnak bizonyult. Egyrészt azért, mert a bolsevik diktatúra – ahogy a diktatúrák mindig – narrálta az eseményeket. Megmagyarázta az alattvalóknak, hogy mi történik, megkímélve őket az önálló vélemények kialakítása, a saját fejükkel gondolkodás fáradtságától. Az előadásainkat vezénylő narráció a hatalomgyakorlásnak erre a blőd módjára emlékeztette a nézőket, még akkor is, ha – mint általában – a narrációnak, a darabnak semmi köze sem volt a politikához. Másrészt azon is nevetett a közönség, amikor a szereplők figyelmetlenségből nem a narrációban elhangzó instrukcióknak megfelelően cselekedtek. A kalapos férfi nem lépett be az ajtón, amikor a hangszóróból hangzó hang bejelentette érkezését. A vízzel teli üvegkancsó, a narrációval ellentétben nem tört össze, mert kezelője elfelejtette elindítani az ingán függő kemény súlyt, stb.
A Kovács István Stúdió 1976-ig tartó, négy éves működése alatt több mint 60 darabomat állítottunk színpadra ezzel a megoldással. A narrációs dramaturgiát olyan eredményesnek találtam, hogy legtöbb, a „rendszerváltás” után Magyarországon bemutatott darabjaimban is alkalmaztam.
A török képregény és filmszalag esete
A bolsevista diktatúra idején csak hatósági engedéllyel lehetett bármilyen nyomtatványt, könyvet, magazint, újságot kapitalista országból behozni. 1973 nyarán, a román-magyar határon a magyar vámosok csaknem egy teljes napot töltöttek átvizsgálásunkkal, mert egy török nyelvű képregényből kitépett lapot találtak nálunk, amit feleségem turistautunk során, egy másfél méter hosszúságú, valamelyik török játékfilmből kivágott filmszalaggal együtt az isztambuli utcán talált.
Feleségemet a határőrség egyik irodájában, a férfi határőrök jelenlétében női munkatársaik meztelenre vetkőztették, és testnyílásaiba benyúlva megmotozták. Engem veréssel és autóm darabokra szedésével fenyegettek. A gyűrött, piszkos képregény lapot és a filmszalag darabot végül elkobozták és közölték velünk: csak különleges, meg nem érdemelt jóindulatuknak köszönhetjük, hogy tiltott szellemi termék birtoklásáért nem tartóztatnak le.
Könyvet sütni tilos
A halálos betegségben szenvedő világhírű színházművész, író, pedagógus, szituacionista Halász Péter 2006. február 6.-án a budapesti Műcsarnokban rendezte meg búcsúelőadását, amelynek egyik közreműködője voltam. Miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan májrákja miatt már csak rövid ideje van hátra, az egész életében az élet és a művészet mesterségesen megvont határainak eltüntetésén fáradozó, életét non-stop színházzá komponáló művész a Műcsarnok Apszisában felravataloztatta magát, és felkérte legközelebbi barátait, munkatársait, tanítványait, köztük engem is, hogy mondjanak búcsúbeszédet ravatalánál.
Az eseményről, minden idők leghíresebb magyarországi színielőadásáról Venezuelától Vietnamig beszámolt a teljes világsajtó. A Halász Péter búcsúelőadásáról tudósító magyar sajtómunkások többsége természetesen mindent-jobban-tudó, lekicsinylő gúnnyal írt a Műcsarnokban történtekről, igyekeztek elcenzúrázni jelentőségét, ostobán viccelődtek a halálra készüló nagy művész utolsó, a sorsnak jókora pofont adó gesztusán. Halász Péter búcsúszertartása volt – néhány rock-koncert (The Rolling Stones, Iggy Pop, David Bowie, Ultravox, Sex Pistols, PIL, The Damned, Ian Dury, Bob Marley, Peter Tosh, The Stranglers, a SPIONS a franciaországi Lyonban, stb.) mellett – a legélőbb, legaktuálisabb, leginkább megtörténő művészeti esemény, amelynek valaha is tanúja voltam. Halász Péter után már nyilvánvalóan nincs értelme úgy színházat csinálni, de élni és meghalni sem, mint azelőtt. Az élő színház halhatatlan mestere megcenzúrázta a halált.
A következő években nem látogattam a Műcsarnokot, mert egy nyilatkozatából úgy értesültem, hogy akkori vezetője nem látja szívesen – vagyis kicenzúrázta – a 40 éven felüli művészeket intézményében. Egy ilyen, az életkor alapú diszkriminációt meghirdető nyilatkozatért bármelyik nyugati országban azonnal kipenderítenék állásából a cenzorként viselkedő intézményigazgatót. Magyarországon, ahol a diszkrimináció legitim hatalomgyakorlási eszköz, a „múltat végképp eltörölni” igyekvő funkcionárius-kiskirály maradt a helyén, s azóta is köztiszteletet élvez.
Halász Péter halálának negyedik évfordulóján, 2010. március 19. és 21. között barátai és tisztelői Halász Péter – Szellemidézés címmel háromnapos eseménysorozattal emlékeztettek az élő művészet mesterének jelenlétére és hiányára, búcsúelőadása színhelyén, a budapesti Műcsarnokban. Az eseménysorozaton, némi hezitálás után magam is részt vettem. Eredeti tervem az volt, hogy rekonstruálom (végre megvalósítom) egyik, az 1970-es évek elején tervezett, de megtörténte előtt a bolsevista diktatúra hatóságai által betiltott közös akciónkat.
A tervezett eredeti akció apropóját az adta, hogy 1974-ben mindkettőnket meghívtak a szegedi színházi fesztiválra. Úgy gondoltuk, hogy bepanírozott könyveket fogunk olajban kisütni a színpadon. A tervezett akció részleteit telefonon beszéltük meg. Telefonbeszélgetéseinket lehallgatták a hatóságok. Szegedre érve a fesztivál rendezőitől értesültünk arról, hogy tervezett előadásunkat indoklás nélkül betiltották. A betiltás ellenére igyekeztünk jól érezni magunkat. A fesztivál zenés-táncos záróbuliján az önfeledten táncoló Halász Péter kiabálni kezdett: táncpartnere kontaktlencséje kiesett, senki se mozduljon, nehogy véletlenül rálépjen. A kontaktlencsék abban az időben még üvegből készültek és igen sokba kerültek. A buli leállt, a következő órákban mindenki óvatosan, négykézlábra ereszkedve kereste a parketten a kiesett kontaktlencsét. Évekkel később tudtam meg, hogy Halász Péter táncpartnerének nem esett ki a kontaktlencséje azon az éjszakán. Az élő színház mágusa valóban megtörténő előadást rögtönzött.
Csaknem négy évtizeddel a betiltott előadás, és húsz évvel az elvileg az önkifejezés szabadságát hozó „rendszerváltozás” után, 2010. márciusában a budapesti Műcsarnokban kísérteties hasonlósággal megismétlődött a régi történet. A Halász Péter emlékére rendezett eseménysorozat szervezőitől néhány nappal tervezett akcióm előtt tudtam meg, hogy a Műcsarnok vezetősége nem engedélyezi a könyvsütést az intézményben. Ahogy a régi, bolsevik cenzor, az új, kapitalista hűbérúr sem látta szükségesnek, hogy személyesen velem közölje és megindokolja döntését. A könyvsütés tehát ezúttal is elmaradt.
Nálunk nincs cenzúra!
Egyetemi tanulmányaim ideje (1965–1972) alatt és a következő években, 1978-ban bekövetkezett emigrációmig félszáz színdarabot, több kötetnyi verset, novellát, tanulmányt írtam. Írásaimat elküldtem irodalmi folyóiratoknak és a néhány akkor működő könyvkiadónak, de publikációjukat egyik sem vállalta. A többnyire idős cenzorokban akkor még halványan éltek a két világháború közötti Magyarország illemkódexének emlékei, ezért legtöbbjük próbálta megindokolni az elutasítást – túl pesszimista, túl nihilista, túl modernista, politikailag nem korrekt írások –, sőt, olyan is akadt közöttük, aki elnézésemet kérte, amiért „felsőbb utasításra” kénytelen visszadobni a munkáimat. A mai cenzorok legtöbbje már nem vesztegeti mérhetetlenül drága idejét a tartalomszolgáltatókkal történő kommunikációra. Nem tartja szükségesnek megindokolni elutasító döntésért, és elnézést akkor sem kérne, ha kocsijával véletlenül áthajtana a szerző lábán (az viszont biztos, hogy a szerencsétlen áldozatot vádolná meg a balesetért. Legtöbbször még az elutasítás tényét sem közlik az íróval.
1975-ben, a magyarországi bolsevista diktatúra időleges „felpuhulásának” jeleként az egyik nagy állami kiadó, más korábban betiltott fiatal írók műveinek társaságában megjelentette néhány rövid írásomat egy gyűjteményes kötetben (Eső a szilfák levelén – Budapest, Magvető kiadó, 1975). A kritikai siker következtében felmerült az ötlet, hogy a kiadó publikálná egy kötetnyi írásomat. Hónapokig tartó tusa kezdődött a cenzorként funkcionáló szerkesztővel. Benyújtott írásaim nagy részét különböző indokokkal visszadobta, a többi át akarta íratni. Egy ponton javasoltam neki, hogy publikálja az én nevem alatt a saját írásait, hiszen nyilvánvalóan az ő gondolatait, stílusát szeretné az én munkáimban viszontlátni. Ezen a lehetőségen elgondolkodott, majd közölte, hogy ez a megoldás nem lenne etikus. Végül Cenzúra címmel egy olyan írást nyújtottam be, amelyben fekete filctollal véletlenszerűen kitakartam szavakat. „Csak nem képzeled, hogy a cenzúráról írhatsz?!”, kiáltotta a cenzor felháborodottan, „Nálunk nincs cenzúra!”. Többé nem próbálkoztam írásaim kiadatásával, inkább még mélyebben ástam magam az undergroundba, és segítettem megalapítani a Varsói Paktum első punk-rock együttesét, a SPIONS-t. Első könyvem, a THEREMIN című, a világ első térvezérlésű hangszere, és feltalálója, Lev Szergejevics Tyermen (Leon Theremin) orosz tudós, zeneművész és kém történetét bemutató dokumentumregény csak több mint harminc évvel a fentebb ismertetett eset után, 60 éves koromban, 2006-ban jelenhetett meg Magyarországon.
Konfrontáció
Az 1970-es évek elején némileg ambicionáltam írásaim publikálását. Abban az időben radikálisan nem érdekelt a politika. Nem értettem hozzá, nem akartam beletanulni. A másodlagos, a májá irrealitás egyik sokakat hipnotizáló káprázatának gondoltam. Nem volt közöm hozzá. Ízlésem és vele szinkronban működő önbecsülésem egyaránt megóvott attól, hogy a létértelmezésnek e nagyon alacsony szintjén kommunikáljak. Nem használtam a politika terminusait, nyelvezetét. Az ellenzék szerepében tetszelgő, pótcselekvő budapesti értelmiség (a hirhedt Lukács-iskola növendékeinek második-harmadik generációja) által használt pszeudo-marxista zsargontól kirázott a hideg. A hatalom nyelvezetével, stílusában nem lehet a hatalom ellen harcolni, hiszen a tudat dimenziójában történik az elnyomás, az ellenfél ott tombol, vélekedtem.
A bolsevizmus tudatállapot. A magát mindentudónak képzelő tudatlan ember tudatállapota. A mindentudás kényszerképzete az elsilányult fogalmi gondolkodás terméke – a beteg egyre kevésbé érti a szavak, kifejezések jelentését, és önkényesen használja őket a dolgok megnevezésére. Legtöbbször a valósággal ellentétesen minősít. A kisebbséget többségnek hívja, az egymáshoz láncolt rabszolgákat közösségnek, a visszafejlődést, elsorvadást fejlődésnek, a vereséget győzelemnek, a hullaszagot virágillatnak. Mellette kitalált, valós jelentést nélkülöző fogalmakat, terminusokat is használ zavaros, hazug közlésének ködösítésére. A bolsevizmus voltaképpen a nyelvhasználat katasztrófája. A reziduum kényszeres, folyamatos, bővített újratermelése, ami előbb-utóbb a rendszernek nevezett káosz tűrhetetlenné fokozódásához vezet.
A tiszta közlés, a pontos nyelvhasználat, a dolgok valódi nevükön nevezése, a redundanciák, a fogalmi ködösítés, a reziduum kiszűrésének ragyogó eredménye a stílus. A stílus a közlés hogyanja, alapja a valódi önképből származó öntisztelet. A fogalmi tisztátalanság egyenlő a stílustalansággal. A reziduum homályos, kétes valami. „A reziduum értelmetlen. Ösztönöz, de irracionálisán, és nem ér el semmit. Ez a tömeg jellegzetes gondolkozásformája.”, írta Hamvas Béla, a nagy stiliszta. Ha nagyritkán összeszedett, éber, tudatos, jól megkomponált emberrel hoz össze jószerencsénk, az illetőről azt mondjuk: stílusa van.
A bolsevisták egymástól megkülönböztethetetlen, egyéni karakterjegyek nélküli tömegemberek. A bolsevista zsargon – voltaképpen a lelepleződés elleni félelem miatt bevetett locsogás, fecsegés – stílustalan, mert nincs valóságtartalma. Blődsége otromba képzavarokban nyilvánul meg. Le style, c'est l'homme (A stílus maga az ember – Georges-Louis Leclerc-et, Buffon grófját idéztem, 1753-ból, NL). A bolsevisták legfőbb jellemzője az a valós önkép-nélüliségből következő öntisztelet-hiány (ez okozza, hogy képtelenek mások tiszteletére). Rendkívül sokat dumálnak, de nem mondanak semmit: nincs stílusuk. Nem mindegy, hogy miképpen beszélek, milyen referenciákat használok.
Évekre száműztem műveimből, képzőművészetemből, színházamból, zenémből, filmjeimből, videó-műveimből, írásaimból a politikát. Rögeszmésen kicenzúráztam életem összes szintjéről. A bolsevik cenzorok korának szürkésbarna, lábszagú ködbe veszett uralma idején öncenzúrát csak ebben a tekintetben alkalmaztam. Később néha sajnáltam magam az öntörpítő döntés miatt, de aztán beláttam, hogy nincs oka a megbánásnak, mindig legjobb tudásom alapján döntöttem. Akkor is, amikor szövegeim megírásánál jóval több időt töltöttem a politikai utalásokként, állásfoglalásokként esetleg értelmezhető passzusok kigyomlálásával. Azt hiszem nem robotolt nálam apolitikusabb kulturális munkás abban az időben a Duna völgyében.
Totálisan apolitikusnak gondolt írásaimat az összes kiadónak, irodalmi magazinnak, irodalmi melléklettel is rendelkező heti- és napilapnak elküldtem. Feneketlen kút-, pusztába kiáltott káposztafőzelék-élmény. Verseimet, novelláimat, tanulmányaimat, színdarabjaimat, film-forgatókönyveimet nem közölték le. Az elutasító döntést csak a cenzorok némelyike – többnyire az idősebb, sokat látott, még némi műveltséggel és a polgári illemkódex halványuló emlékeivel rendelkező bolsevik – adta személyesen tudtomra, indokolta meg. Az általuk elmondottak hatására tudatosult bennem, hogy a bolsevik diktatúrában a apolitikusság az ellenzékiséghez hasonlóan súlyos bűn. Azok az írások kerülhetnek kinyomtatásra, amelyek az épülő szocializmus nagy ügyét elősegítve politikusak. Bírálnak ugyan némely marginális jelenséget, de kritikájuk építő jellegű, világnézetük kétségtelenül marxista-leninista, működik bennük a hegeli dialektika, és rejtett optimizmus sugárzik belőlük.
A cenzúrázásom másik oka formai volt. Inspiráltak a nyugati modernista írók új érzékenységet manifesztáló, jelentésmódosító formai megoldásai, amelyeket, saját stílusomhoz alakítva, rendszeresen alkalmaztam írásműveimben. „Mi nem kísérletezgetünk, nem játszunk a nyelvvel, nem rúgjuk fel az írásművészet konvencióit.”, mondta az egyik idős, bajszos cenzor. Közel állva hozzám, az arcomba beszélt. Lehelete mértéktelen pálinkafogyasztásról, és krónikus gyomorbajról árulkodott.
Tudtam, hogy ha elfordítom a fejem, vagy bármilyen jelét adom az undornak, végem. Ezek az emberek olyan töpörödöttek lelkileg, hogy nem tudják elviselni, ha nem szeretik őket. Ezért nagyon óvatosan léptem kissé hátra, de nem menekülhettem. A cenzor egyszerűen mögém pozícionálta magát, és közvetlenül a fülembe hörögte a tanítást, miközben hasa a hátamhoz nyomódott. Éreztem sertéstestének melegét és lüktetését rosszul szabott, konfekció öltönyén át: „Politizáljon bátran, Najmányi elvtárs! Bátran, merészen, de okosan! Maga értelmes, olvasott, tehetséges ember, bár sok ilyenünk lenne! Maga biztosan meg tudja állapítani, hogy mi hasznos, és mi káros a szocializmus építésének szempontjából. Lenin áprilisi téziseinek újraértelmezése, és a napi gyakorlatba ültetése az aktuális feladat. Felejtse el a francia új hullámot és a beat irodalmat, inkább több Gorkijt, Solohovot, Illés Bélát olvasson. Majakovszkij nagyszerű költő, de ő sem időszerű most. Nem kell belépnie, de tegye magáévá a Párt kultúrpolitikájának alapelveit. És most menjen haza, és írjon nekünk. Írjon sokat, írjon szépet, aztán küldje el nekem azt, amit írt, egyszer majd úgyis megegyezünk.”
Hazaérve lerajzoltam ahogy magamévá teszem a Párt kultúrpolitikájának alapelveit, majd leültem ERIKA márkájú, az NDK-ban gyártott írógépem mögé, papír- és indigólapokat fűztem be, és egyetlen lendülettel, hat példányban megírtam az alábbi környezettanulmányt:
Konfrontáció
Fullasztó Frigyes másodhegedűs 1965. március 12-én, délután fél háromkor lement a sarki Közértbe, hogy héttagú családja számára vásároljon fél kiló száraz kenyeret és 30 dkg avas szalonnabőrt. Ez lesz a vasárnapi ebédünk, micsoda pompás perspektíva, gondolta. Ahogy elindult a Közért felé a fáradt olajjal kevert sertéstrágyával borított Potzok utca jobboldalán, találkozott Ebenezer Nepomuk helyettes körzeti megbízottal és embereivel, akik éppen azt indultak ellenőrizni, hogy a Potzok utca lakói előkészítették-e már a kalapácsaikat, hogy a Központi Bizottság 7648/1964-es számú rendelete értelmében alkonyatkor beszögezzék lakásaik ajtaját.
Amikor Ebenezer elvtárs megpillantotta a fal mellett, négykézláb a Közért felé mászó Fullasztó Frigyest, feltűnt neki, hogy a csontsorvadása miatt Fáradt Puttonynak csúfolt másodhegedűs időnként kísérletet tesz, hogy a szemébe fröccsenő sertéstrágyát, a Központi Bizottság 26895/1963-as törvényerejű rendelete ellenére, kézfejével eltávolítsa. A helyettes körzeti megbízott sípjába fújt. A jelre emberei Fullasztó Frigyesre rontottak. Előbb gumibotjaikkal verték, majd acélbetétes, szögestalpú csizmáikkal a másodhegedűs altestét vették célba. A péppé vert és pürévé rugdosott Fullasztó maradványait közszemlére tették a Burzsujherélő Szamuelly Tiborról elnevezett 542-es számú, állami játszótéren, majd elindultak Fullasztó Frigyes családjának felelősségre vonására. Rájuk törték a lakásajtót.
Fullasztó Frigyes kiskorú leányait, Friderikát, Franciskát és Fenoménát az Internacionálét énekelve megerőszakolták, majd a lakásban rejtegetett, tiltott jóléti eszköznek számító elektromos hosszabbító műanyag szigetelésű kábelével megfojtották őket, és tetemüket ledobták a negyedik emeleti gangról. Az elmebeteg, ellenforradalmár, imperialista-bérenc, fasiszta Fullasztó Frigyes fiait, Ferencet és Fuszeklit előbb a felizzított tűzpiszkáló rúddal megvakították, majd mindkettőt karóba húzták. A megsemmisített másodhegedűs feleségét, Fullasztóné, született Pribék Paulinát forró olajba merítették, aztán kerékbe törték, majd felnégyelték, és darabjait kiszögezték a háztömb négy sarkára. Végül a Fullasztó család lakását a mennyezetig feltöltötték kátránnyal.
„Megérdemelték.”, mondta párjának, Patás Pál pattantyúgyári előmelegítőnek szomszéduk, Patásné Bél Flóra, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével többszörösen kitüntetett segédfurunkulus. „Ez a Fullasztó mindig kereste a konfrontációt.”
Az 1970-es évek elején némileg ambicionáltam írásaim publikálását. Abban az időben radikálisan nem érdekelt a politika. Nem értettem hozzá, nem akartam beletanulni. A másodlagos, a májá irrealitás egyik sokakat hipnotizáló káprázatának gondoltam. Nem volt közöm hozzá. Ízlésem és vele szinkronban működő önbecsülésem egyaránt megóvott attól, hogy a létértelmezésnek e nagyon alacsony szintjén kommunikáljak. Nem használtam a politika terminusait, nyelvezetét. Az ellenzék szerepében tetszelgő, pótcselekvő budapesti értelmiség (a hirhedt Lukács-iskola növendékeinek második-harmadik generációja) által használt pszeudo-marxista zsargontól kirázott a hideg. A hatalom nyelvezetével, stílusában nem lehet a hatalom ellen harcolni, hiszen a tudat dimenziójában történik az elnyomás, az ellenfél ott tombol, vélekedtem.
A bolsevizmus tudatállapot. A magát mindentudónak képzelő tudatlan ember tudatállapota. A mindentudás kényszerképzete az elsilányult fogalmi gondolkodás terméke – a beteg egyre kevésbé érti a szavak, kifejezések jelentését, és önkényesen használja őket a dolgok megnevezésére. Legtöbbször a valósággal ellentétesen minősít. A kisebbséget többségnek hívja, az egymáshoz láncolt rabszolgákat közösségnek, a visszafejlődést, elsorvadást fejlődésnek, a vereséget győzelemnek, a hullaszagot virágillatnak. Mellette kitalált, valós jelentést nélkülöző fogalmakat, terminusokat is használ zavaros, hazug közlésének ködösítésére. A bolsevizmus voltaképpen a nyelvhasználat katasztrófája. A reziduum kényszeres, folyamatos, bővített újratermelése, ami előbb-utóbb a rendszernek nevezett káosz tűrhetetlenné fokozódásához vezet.
A tiszta közlés, a pontos nyelvhasználat, a dolgok valódi nevükön nevezése, a redundanciák, a fogalmi ködösítés, a reziduum kiszűrésének ragyogó eredménye a stílus. A stílus a közlés hogyanja, alapja a valódi önképből származó öntisztelet. A fogalmi tisztátalanság egyenlő a stílustalansággal. A reziduum homályos, kétes valami. „A reziduum értelmetlen. Ösztönöz, de irracionálisán, és nem ér el semmit. Ez a tömeg jellegzetes gondolkozásformája.”, írta Hamvas Béla, a nagy stiliszta. Ha nagyritkán összeszedett, éber, tudatos, jól megkomponált emberrel hoz össze jószerencsénk, az illetőről azt mondjuk: stílusa van.
A bolsevisták egymástól megkülönböztethetetlen, egyéni karakterjegyek nélküli tömegemberek. A bolsevista zsargon – voltaképpen a lelepleződés elleni félelem miatt bevetett locsogás, fecsegés – stílustalan, mert nincs valóságtartalma. Blődsége otromba képzavarokban nyilvánul meg. Le style, c'est l'homme (A stílus maga az ember – Georges-Louis Leclerc-et, Buffon grófját idéztem, 1753-ból, NL). A bolsevisták legfőbb jellemzője az a valós önkép-nélüliségből következő öntisztelet-hiány (ez okozza, hogy képtelenek mások tiszteletére). Rendkívül sokat dumálnak, de nem mondanak semmit: nincs stílusuk. Nem mindegy, hogy miképpen beszélek, milyen referenciákat használok.
Évekre száműztem műveimből, képzőművészetemből, színházamból, zenémből, filmjeimből, videó-műveimből, írásaimból a politikát. Rögeszmésen kicenzúráztam életem összes szintjéről. A bolsevik cenzorok korának szürkésbarna, lábszagú ködbe veszett uralma idején öncenzúrát csak ebben a tekintetben alkalmaztam. Később néha sajnáltam magam az öntörpítő döntés miatt, de aztán beláttam, hogy nincs oka a megbánásnak, mindig legjobb tudásom alapján döntöttem. Akkor is, amikor szövegeim megírásánál jóval több időt töltöttem a politikai utalásokként, állásfoglalásokként esetleg értelmezhető passzusok kigyomlálásával. Azt hiszem nem robotolt nálam apolitikusabb kulturális munkás abban az időben a Duna völgyében.
Totálisan apolitikusnak gondolt írásaimat az összes kiadónak, irodalmi magazinnak, irodalmi melléklettel is rendelkező heti- és napilapnak elküldtem. Feneketlen kút-, pusztába kiáltott káposztafőzelék-élmény. Verseimet, novelláimat, tanulmányaimat, színdarabjaimat, film-forgatókönyveimet nem közölték le. Az elutasító döntést csak a cenzorok némelyike – többnyire az idősebb, sokat látott, még némi műveltséggel és a polgári illemkódex halványuló emlékeivel rendelkező bolsevik – adta személyesen tudtomra, indokolta meg. Az általuk elmondottak hatására tudatosult bennem, hogy a bolsevik diktatúrában a apolitikusság az ellenzékiséghez hasonlóan súlyos bűn. Azok az írások kerülhetnek kinyomtatásra, amelyek az épülő szocializmus nagy ügyét elősegítve politikusak. Bírálnak ugyan némely marginális jelenséget, de kritikájuk építő jellegű, világnézetük kétségtelenül marxista-leninista, működik bennük a hegeli dialektika, és rejtett optimizmus sugárzik belőlük.
A cenzúrázásom másik oka formai volt. Inspiráltak a nyugati modernista írók új érzékenységet manifesztáló, jelentésmódosító formai megoldásai, amelyeket, saját stílusomhoz alakítva, rendszeresen alkalmaztam írásműveimben. „Mi nem kísérletezgetünk, nem játszunk a nyelvvel, nem rúgjuk fel az írásművészet konvencióit.”, mondta az egyik idős, bajszos cenzor. Közel állva hozzám, az arcomba beszélt. Lehelete mértéktelen pálinkafogyasztásról, és krónikus gyomorbajról árulkodott.
Tudtam, hogy ha elfordítom a fejem, vagy bármilyen jelét adom az undornak, végem. Ezek az emberek olyan töpörödöttek lelkileg, hogy nem tudják elviselni, ha nem szeretik őket. Ezért nagyon óvatosan léptem kissé hátra, de nem menekülhettem. A cenzor egyszerűen mögém pozícionálta magát, és közvetlenül a fülembe hörögte a tanítást, miközben hasa a hátamhoz nyomódott. Éreztem sertéstestének melegét és lüktetését rosszul szabott, konfekció öltönyén át: „Politizáljon bátran, Najmányi elvtárs! Bátran, merészen, de okosan! Maga értelmes, olvasott, tehetséges ember, bár sok ilyenünk lenne! Maga biztosan meg tudja állapítani, hogy mi hasznos, és mi káros a szocializmus építésének szempontjából. Lenin áprilisi téziseinek újraértelmezése, és a napi gyakorlatba ültetése az aktuális feladat. Felejtse el a francia új hullámot és a beat irodalmat, inkább több Gorkijt, Solohovot, Illés Bélát olvasson. Majakovszkij nagyszerű költő, de ő sem időszerű most. Nem kell belépnie, de tegye magáévá a Párt kultúrpolitikájának alapelveit. És most menjen haza, és írjon nekünk. Írjon sokat, írjon szépet, aztán küldje el nekem azt, amit írt, egyszer majd úgyis megegyezünk.”
Hazaérve lerajzoltam ahogy magamévá teszem a Párt kultúrpolitikájának alapelveit, majd leültem ERIKA márkájú, az NDK-ban gyártott írógépem mögé, papír- és indigólapokat fűztem be, és egyetlen lendülettel, hat példányban megírtam az alábbi környezettanulmányt:
Konfrontáció
Fullasztó Frigyes másodhegedűs 1965. március 12-én, délután fél háromkor lement a sarki Közértbe, hogy héttagú családja számára vásároljon fél kiló száraz kenyeret és 30 dkg avas szalonnabőrt. Ez lesz a vasárnapi ebédünk, micsoda pompás perspektíva, gondolta. Ahogy elindult a Közért felé a fáradt olajjal kevert sertéstrágyával borított Potzok utca jobboldalán, találkozott Ebenezer Nepomuk helyettes körzeti megbízottal és embereivel, akik éppen azt indultak ellenőrizni, hogy a Potzok utca lakói előkészítették-e már a kalapácsaikat, hogy a Központi Bizottság 7648/1964-es számú rendelete értelmében alkonyatkor beszögezzék lakásaik ajtaját.
Amikor Ebenezer elvtárs megpillantotta a fal mellett, négykézláb a Közért felé mászó Fullasztó Frigyest, feltűnt neki, hogy a csontsorvadása miatt Fáradt Puttonynak csúfolt másodhegedűs időnként kísérletet tesz, hogy a szemébe fröccsenő sertéstrágyát, a Központi Bizottság 26895/1963-as törvényerejű rendelete ellenére, kézfejével eltávolítsa. A helyettes körzeti megbízott sípjába fújt. A jelre emberei Fullasztó Frigyesre rontottak. Előbb gumibotjaikkal verték, majd acélbetétes, szögestalpú csizmáikkal a másodhegedűs altestét vették célba. A péppé vert és pürévé rugdosott Fullasztó maradványait közszemlére tették a Burzsujherélő Szamuelly Tiborról elnevezett 542-es számú, állami játszótéren, majd elindultak Fullasztó Frigyes családjának felelősségre vonására. Rájuk törték a lakásajtót.
Fullasztó Frigyes kiskorú leányait, Friderikát, Franciskát és Fenoménát az Internacionálét énekelve megerőszakolták, majd a lakásban rejtegetett, tiltott jóléti eszköznek számító elektromos hosszabbító műanyag szigetelésű kábelével megfojtották őket, és tetemüket ledobták a negyedik emeleti gangról. Az elmebeteg, ellenforradalmár, imperialista-bérenc, fasiszta Fullasztó Frigyes fiait, Ferencet és Fuszeklit előbb a felizzított tűzpiszkáló rúddal megvakították, majd mindkettőt karóba húzták. A megsemmisített másodhegedűs feleségét, Fullasztóné, született Pribék Paulinát forró olajba merítették, aztán kerékbe törték, majd felnégyelték, és darabjait kiszögezték a háztömb négy sarkára. Végül a Fullasztó család lakását a mennyezetig feltöltötték kátránnyal.
„Megérdemelték.”, mondta párjának, Patás Pál pattantyúgyári előmelegítőnek szomszéduk, Patásné Bél Flóra, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével többszörösen kitüntetett segédfurunkulus. „Ez a Fullasztó mindig kereste a konfrontációt.”
*
Az írást másnap postáztam az engem kioktató cenzor, és irodalmi kiadványok szerkesztőségének címére. Egyetlen válasz sem érkezett, az írást nem publikálták. Néhány évvel később, egy budapesti színházi bemutató szünetében, a színház büféjében összefutottam a környezettanulmányomat inspiráló cenzorral. Nem fogadta köszönésemet, csak a fejét csóválta meg szemrehányóan, aztán folytatta beszélgetését Biszku Bélával.
Fapofa vagy kőarc
1975-ben lehetőséget kaptam, hogy általam megválasztott témában írt szöveget publikáljak a Mozgó Világ magazinban. Abban az időben az élő és az imitációs, reprezentációs művészet problematikája foglalkoztatott. Az éber, tudatos jelenlét versus idomított fóka. Játék versus vér, veríték és könnyek. Meglepetés versus déja vu. Színházam, a Kovács István Stúdió nem-színész színészeinek csak annyi instrukciót adtam, hogy tartózkodjanak az arcjátéktól. Ne használjanak arckifejezéseket. Ne akarjanak kifejezni érzelmeket. Nyugodt tempóban, a jó iparosmester, vagy buddhista szerzetes alaposságával, pontosságával, megfontoltságával hajtsák végre színpadi feladatukat, legyen az tánc, vagy asztal megterítése. Akkor váltam Buster Keaton előadóművészete rajongójává.
Életvitelben, a közlést illetően is rendpárti vagyok. „Nomina debent respondere rebus.” Az elnevezéseknek egybe kell vágniuk a megnevezett dolgokkal. Nem hívhatjuk a széket asztalnak, kútnak, kerítésnek, szalmakazalnak, vagy fordítva. Ha nem nevezzük meg pontosan a megnevezni szándékozottat, hamisan informálunk, nem harmóniát teremtünk, hanem a káoszt fokozzuk. Felháborított, hogy Buster Keatont rendszeresen fapofaként emlegették a felkent esztéták. A fogalmi tisztaságnál nincs fontosabb a kommunikációban. Sajnos a magyar szellemiségtől egyre idegenebb a fogalmi tisztaság tisztelete. Ahogy a magánbeszélgetéseket, úgy a tájékoztatást is pongyolaság, slendriánság, a minden mindegy restsége uralja. A Mozgó Világ felkérésére írt tanulmányomat a kőarc és a fapofa közötti sorsdöntő különbség ismertetésének szenteltem.
Tanulmányom intaktsága megőrzése érdekében hetekig tartó harcot kellett vívnom a kiadvány cenzorával, aki nem érezte a végzetes különbséget a „Kőarc” és a „Fapofa” terminusok között:
Ha fontos a fogalmi tisztaság a tájékoztatás, ismeretterjesztés, benne az esztétika etikája szempontjából, talán még fontosabb e felelősségteljes diszciplina művelőinek érdekében, különösen olyan témakörökben, melyekben a tiszta ismeretterjesztés szempontjai személyi, vagy egyéb szempontokkal keverednek, s a félreértés vagy félremagyarázás – fegyverré válván – a tömegtájékoztatás tisztaságát veszélyezteti, érveltem. Ahogy a kommunikáció más formáiban, a közérdekű közlésben sem tartom elfogadhatónak a fogalmi tisztátalanságot. Ami az ismeretterjesztés szempontjából a valóságban világosan megkülönböztethető, az kapjon külön, saját nevet. A terminológiai tisztaság nem merő konvenció, hanem az ismeretterjesztés mesterségének, missziójának tiszta lelkiismerete. A cenzor értetlen közbevetéseire a „Fapofa” és a „Kőarc” terminusok jelentésbeli különbségeinek felvázolásával válaszoltam.
Tanulmányomban írtam Samuel Beckett 1964-ben, New Yorkban forgatott Film című filmjéről, amelynek főszerepét Buster Keaton játszotta. Módom volt látni a Magyarországon nem vetített filmet a Filmtudományi Intézet egyik munkatársa által rendezett, titkos vetítésen. Megpróbáltam megosztani az élményt a cenzorral, remélve hogy ezzel finomítani tudom fogalmi érzékenységét.
1975-ben, Franz Kafka A császár üzenete című, rövid írása alapján filmet forgattam a Balázs Béla Stúdió produkciójában. A film szerepeinek eljátszására barátaimat – legtöbbjük akkor már betiltott művész – kértem fel. Röviddel a forgatás után sokan közülük – például Halász Péter és barátai Lakásszínházának tagjai – emigráltak, a rendszerváltást közvetlenül megelőző évekig még a nevüket is tilos volt említeni a médiában.
Az elkészült filmet a Magyar Filmgyártó Vállalat zuglói vetítőtermében mutattam be a Balázs Béla Stúdió tagságának. A vetítés után a mozigépész nem volt hajlandó visszaadni a filmet. Mint kiderült, a titkosrendőrség alkalmazottja volt, és úgy ítélte meg, hogy munkám cenzúrázandó. Hivatalos értesítést nem kaptam a film betiltásáról, csak privát forrásokból tudtam meg, hogy a magyar kultúra fura ura, Aczél György páncélszekrényében landolt, és elkobzásának fő oka az volt, hogy a betiltott, a mainstream kultúrából kirekesztett underground művészek voltak a szereplők között.
A császár üzenete csak a rendszerváltás környékén szabadult ki a páncélszekrényből. Akkor derült ki, hogy sok olyan jelenetet kivágtak a filmből, amelyekben a forgatás idején betiltottnak számító művészek szerepeltek. A császár üzenetét, számos más, a BBS produkciójában készült filmmel együtt a Stúdió egyik vezetőségi tagja a Duna Televíziónak ajándékozta. Csak a vágóasztal monitorjáról felvett, igen rossz minőségű videó-másolatot kaptam, hosszú utánajárás és szívességkérést követően a filmemről. Ha eredeti minőségében szeretném megnézni, vetíteni, óriási összeget kellene fizetnem bérleti díjként jelenlegi tulajdonosának.
Ganz Ábrahám cenzúrázva
1977-ben, a Magyar Televízió Iskolatelevízió Főosztálya felkérésére ismeretterjesztő filmet készítettem Ganz Ábrahám (1814–1867), a magyar ipar egyik megteremtője történetéről. A forgatást csaknem egy évig tartó forráskutatás előzte meg. Az ott dolgozó Papp Tamás barátom segítségével bebarangoltam a Népliget szélén akkor még működő, eredetileg Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár néven termelő gyár műhelyeit, raktárait, irodáit, és beszélgethettem az ott dolgozókkal (a filmem elkészülte után gyártörténeti előadássorozatot tartottam a munkásoknak).
Bejárhattam a gyárral szomszédos Ganz-MÁVAG Művelődési Központ folyosóit, termeit, még az intézmény pincelabirintusába is bejutottam kalauzom társaságában. Téglával befalazott ajtóra bukkantunk az egyik alagút végén. A téglafalat áttörve üres helyiségbe jutottunk. Zseblámpáink fényében poros széket pillantottunk meg a helyiség közepén, a mennyezetről függő, üres izzófoglalat alatt. A befalazandó pincerészt utoljára elhagyó illető kicenzúrázta és valószínűleg privatizálta foglalatából a villanyégőt, és távoztával elfelejtette magával vinni a tonett széket, amelyre felkapaszkodva sikerült megszereznie az 1940-es évek végén még drága kincsnek számító villanykörtét.
Papp Tamástól megtudtam, hogy a pincerészt a bolsevik hatalomátvétel után, valószínűleg 1949-ben falazták be, cenzúrázták ki titkait az intézmény egészéből. Zseblámpáinkkal világítva haladtunk tovább. Először a Művelődési Ház egykori könyvtárára bukkantunk. Több tízezer könyv, sok száz hanglemez porosodott az összeomlani készülő polcokon. A hatalomra jutott bolsevikok nem tűrhették, hogy kitudódjon: a vérszívó kapitalista gyárosok hatalmas, ingyenesen használható könyvtárral gondoskodtak kiszipolyozott munkásaik neveltetéséről, tájékoztatásáról, szellemi épüléséről. Tehát befalazták a könyvtárat.
Megtaláltuk a Művelődési Központ olimpiai méretű, Zsolnay-kerámiákkal borított fürdőmedencéjét is. A bolsevik cenzorok szerint ezt sem láthatták, használhatták a szocializmust építő munkások, parasztok és értelmiségiek. Befalaztatták az eredetileg a gyár munkásai tisztálkodási és sportolási igényeinek kielégítésére épített, minden alkalmazott által ingyen használható, igényes esztétikával megtervezett fürdőt. Nem akarták, hogy a dolgozó nép ideológiai fejlődését megzavarja a tény, hogy az első magyarországi kapitalisták alkalmazottaikkal atyai módon törődő, idealista humanisták voltak.
A magyar ipart német anyanyelvű, Németországból és Svájcból érkezett szakemberek teremtették meg. A Budapesten gyárat létesítő svájci születésű Ganz Ábrahám anyanyelve is német volt, s abban az időben németül beszélt a magyar főváros lakóinak többsége is. Ezért természetesnek gondoltam, hogy a filmemben is németül kellene kommunikálnia a szereplőknek, dialógusaik magyar fordítását a képernyő alján (subtitles) írom ki.
Ez volt az első konfliktusforrás az Iskolatelevízió cenzoraival folytatott csatámban. Előbb azt követelték, hogy a szereplők kizárólag magyarul beszéljenek. Mivel a cenzori testület néhány tagja pártolta a német nyelv használatára vonatkozó elképzelésemet, kompromisszumos ajánlatot tettek: beszéljenek a szereplők magyarul, de kiírhatom a dialógusaik német fordítását a képernyő alján. Ízléstelen ötlet. Mivel a film nem német, hanem magyar közönség számára készül, semmi sem indokolja a német nyelvű feliratokat, érveltem. Nem tudtunk közös nevezőre jutni. Végül az engem valamilyen okból kedvelő főcenzor, K. elvtárs szava döntött. Engedélyezte, hogy eredeti elképzeléseim szerint folytassam a munkát.
Az általam írt dialógusokat anyám fordította németre. A film szerepeit Csurka László, Farkas Antal, Raksányi Gellért, Kazal László, és a szocialista színházművészet más, prominens képviselői játszották. Hosszú, német nyelvű szövegeket memorizáltak, majd adtak elő hibátlanul, mindegyikük a maga trademark (®) manírjait adva beszédstílusához. Különösen Kazal László és Farkas Antal (valószínűleg imitált) német nyelvtudása nyűgözött le.
Az Iskolatelevízió cenzoraival folytatott küzdelmem másik konfliktusforrása az volt, hogy a Ganz-MÁVAG Művelődési Központ fürdőjét és eredeti könyvtárát befalaztató elődeik, ők sem akarták, hogy az első magyar kapitalisták egyikét, Ganz Ábrahám gyártulajdonost a valóságnak megfelelően, puritán erkölcsi szabályokat követő, alkalmazottairól családfőként gondoskodó, humanista idealistaként mutassam a filmben. Ha engedelmeskednék nekik, nem lenne mivel megindokolnom Ganz Ábrahám 1967-ben bekövetkezett öngyilkosságát, érveltem. A gyáriparos megfogadta, hogy csak addig terjeszkedik vállalkozásával, amíg minden egyes alkalmazottját személyesen ismeri. 1867. december 15. reggelén fiatal munkással találkozott gyára udvarán. Nem tűnt ismerősnek. Kérdésére a fiatalember elmondta, hogy több mint egy éve az öntödében dolgozik. Ganz Ábrahám rájött, hogy már nem ura vállalkozása növekedésének, elveszítette kontrollját a folyamat felett. Aznap este levetette magát a mai Bem-rakparton álló palotája erkélyéről.
A filmet az eredeti elképzeléseimnek megfelelően, Ganz Ábrahámot a valósághoz hűen mutatva forgattam le 1977 februárjában. Kezdődött a vágás hónapokig tartó munkája. Az első filmem, a Balázs Béla Stúdió produkciójában, 1975-ben bemutatott és azonnal betiltott A császár üzenete című filmem készítése idején megtanultam a filmvágás alapvető fontosságát. Az a film egymáshoz nem kapcsolódó, önmagukban értelmetlen részletek, képsorok, jelenetek gondos, metaérzékenységet, zeneszerzői hozzáállást igénylő összerakásával vált koherens, jelentéshordozó egységgé. A Ganz-film esetében valamennyire könnyebb dolgom volt, mivel nem improvizálva, improvizálókat vettünk fel, hanem részletekbe menő pontossággal megírt forgatókönyvet követtünk. A vágással nüanszokat finomítottam, hangsúlyokat raktam helyre. Nem új jelentésrétegeket kellett létrehoznom, hanem a felvett nyersanyagon meglévőket kellett megtisztítanom, az arányokat eldöntenem.
Miután elkészültem a film vágásával, pihentem egy napot, majd ismét bementem a Televízióba, hogy még egyszer megnézzem az elkészült munkát, mielőtt a vágókópiát elküldik negatív-vágásra. Ahogy ballagtam fel a lépcsőn, meghallottam filmem zenéjét. Amikor a vágószoba felé közeledtem a folyosón, a zene egyre erősödött. A vágószobába érve megpillantottam az Iskolatelevízió egyik cenzorát, ahogy éppen a filmemet vágta. „Ez így nem mehet adásba!”, kiabálta, amikor felelősségre vontam. „Magyar filmben nem beszélhetnek németül, és szocialista filmben nem lehet jó ember egy kapitalista!”, csaknem összeverekedtünk. Én alkotói jogaimat, ő cenzori jogait védte. Sok évvel később, akkor már antibolsevista főmunkatársként úgy emlékezett az esetre, hogy voltaképpen engem védett a retorzióktól, amikor tönkretette a filmemet.
1977-ben, a Magyar Televízió Iskolatelevízió Főosztálya felkérésére ismeretterjesztő filmet készítettem Ganz Ábrahám (1814–1867), a magyar ipar egyik megteremtője történetéről. A forgatást csaknem egy évig tartó forráskutatás előzte meg. Az ott dolgozó Papp Tamás barátom segítségével bebarangoltam a Népliget szélén akkor még működő, eredetileg Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár néven termelő gyár műhelyeit, raktárait, irodáit, és beszélgethettem az ott dolgozókkal (a filmem elkészülte után gyártörténeti előadássorozatot tartottam a munkásoknak).
Bejárhattam a gyárral szomszédos Ganz-MÁVAG Művelődési Központ folyosóit, termeit, még az intézmény pincelabirintusába is bejutottam kalauzom társaságában. Téglával befalazott ajtóra bukkantunk az egyik alagút végén. A téglafalat áttörve üres helyiségbe jutottunk. Zseblámpáink fényében poros széket pillantottunk meg a helyiség közepén, a mennyezetről függő, üres izzófoglalat alatt. A befalazandó pincerészt utoljára elhagyó illető kicenzúrázta és valószínűleg privatizálta foglalatából a villanyégőt, és távoztával elfelejtette magával vinni a tonett széket, amelyre felkapaszkodva sikerült megszereznie az 1940-es évek végén még drága kincsnek számító villanykörtét.
Papp Tamástól megtudtam, hogy a pincerészt a bolsevik hatalomátvétel után, valószínűleg 1949-ben falazták be, cenzúrázták ki titkait az intézmény egészéből. Zseblámpáinkkal világítva haladtunk tovább. Először a Művelődési Ház egykori könyvtárára bukkantunk. Több tízezer könyv, sok száz hanglemez porosodott az összeomlani készülő polcokon. A hatalomra jutott bolsevikok nem tűrhették, hogy kitudódjon: a vérszívó kapitalista gyárosok hatalmas, ingyenesen használható könyvtárral gondoskodtak kiszipolyozott munkásaik neveltetéséről, tájékoztatásáról, szellemi épüléséről. Tehát befalazták a könyvtárat.
Megtaláltuk a Művelődési Központ olimpiai méretű, Zsolnay-kerámiákkal borított fürdőmedencéjét is. A bolsevik cenzorok szerint ezt sem láthatták, használhatták a szocializmust építő munkások, parasztok és értelmiségiek. Befalaztatták az eredetileg a gyár munkásai tisztálkodási és sportolási igényeinek kielégítésére épített, minden alkalmazott által ingyen használható, igényes esztétikával megtervezett fürdőt. Nem akarták, hogy a dolgozó nép ideológiai fejlődését megzavarja a tény, hogy az első magyarországi kapitalisták alkalmazottaikkal atyai módon törődő, idealista humanisták voltak.
A magyar ipart német anyanyelvű, Németországból és Svájcból érkezett szakemberek teremtették meg. A Budapesten gyárat létesítő svájci születésű Ganz Ábrahám anyanyelve is német volt, s abban az időben németül beszélt a magyar főváros lakóinak többsége is. Ezért természetesnek gondoltam, hogy a filmemben is németül kellene kommunikálnia a szereplőknek, dialógusaik magyar fordítását a képernyő alján (subtitles) írom ki.
Ez volt az első konfliktusforrás az Iskolatelevízió cenzoraival folytatott csatámban. Előbb azt követelték, hogy a szereplők kizárólag magyarul beszéljenek. Mivel a cenzori testület néhány tagja pártolta a német nyelv használatára vonatkozó elképzelésemet, kompromisszumos ajánlatot tettek: beszéljenek a szereplők magyarul, de kiírhatom a dialógusaik német fordítását a képernyő alján. Ízléstelen ötlet. Mivel a film nem német, hanem magyar közönség számára készül, semmi sem indokolja a német nyelvű feliratokat, érveltem. Nem tudtunk közös nevezőre jutni. Végül az engem valamilyen okból kedvelő főcenzor, K. elvtárs szava döntött. Engedélyezte, hogy eredeti elképzeléseim szerint folytassam a munkát.
Az általam írt dialógusokat anyám fordította németre. A film szerepeit Csurka László, Farkas Antal, Raksányi Gellért, Kazal László, és a szocialista színházművészet más, prominens képviselői játszották. Hosszú, német nyelvű szövegeket memorizáltak, majd adtak elő hibátlanul, mindegyikük a maga trademark (®) manírjait adva beszédstílusához. Különösen Kazal László és Farkas Antal (valószínűleg imitált) német nyelvtudása nyűgözött le.
Az Iskolatelevízió cenzoraival folytatott küzdelmem másik konfliktusforrása az volt, hogy a Ganz-MÁVAG Művelődési Központ fürdőjét és eredeti könyvtárát befalaztató elődeik, ők sem akarták, hogy az első magyar kapitalisták egyikét, Ganz Ábrahám gyártulajdonost a valóságnak megfelelően, puritán erkölcsi szabályokat követő, alkalmazottairól családfőként gondoskodó, humanista idealistaként mutassam a filmben. Ha engedelmeskednék nekik, nem lenne mivel megindokolnom Ganz Ábrahám 1967-ben bekövetkezett öngyilkosságát, érveltem. A gyáriparos megfogadta, hogy csak addig terjeszkedik vállalkozásával, amíg minden egyes alkalmazottját személyesen ismeri. 1867. december 15. reggelén fiatal munkással találkozott gyára udvarán. Nem tűnt ismerősnek. Kérdésére a fiatalember elmondta, hogy több mint egy éve az öntödében dolgozik. Ganz Ábrahám rájött, hogy már nem ura vállalkozása növekedésének, elveszítette kontrollját a folyamat felett. Aznap este levetette magát a mai Bem-rakparton álló palotája erkélyéről.
A filmet az eredeti elképzeléseimnek megfelelően, Ganz Ábrahámot a valósághoz hűen mutatva forgattam le 1977 februárjában. Kezdődött a vágás hónapokig tartó munkája. Az első filmem, a Balázs Béla Stúdió produkciójában, 1975-ben bemutatott és azonnal betiltott A császár üzenete című filmem készítése idején megtanultam a filmvágás alapvető fontosságát. Az a film egymáshoz nem kapcsolódó, önmagukban értelmetlen részletek, képsorok, jelenetek gondos, metaérzékenységet, zeneszerzői hozzáállást igénylő összerakásával vált koherens, jelentéshordozó egységgé. A Ganz-film esetében valamennyire könnyebb dolgom volt, mivel nem improvizálva, improvizálókat vettünk fel, hanem részletekbe menő pontossággal megírt forgatókönyvet követtünk. A vágással nüanszokat finomítottam, hangsúlyokat raktam helyre. Nem új jelentésrétegeket kellett létrehoznom, hanem a felvett nyersanyagon meglévőket kellett megtisztítanom, az arányokat eldöntenem.
Miután elkészültem a film vágásával, pihentem egy napot, majd ismét bementem a Televízióba, hogy még egyszer megnézzem az elkészült munkát, mielőtt a vágókópiát elküldik negatív-vágásra. Ahogy ballagtam fel a lépcsőn, meghallottam filmem zenéjét. Amikor a vágószoba felé közeledtem a folyosón, a zene egyre erősödött. A vágószobába érve megpillantottam az Iskolatelevízió egyik cenzorát, ahogy éppen a filmemet vágta. „Ez így nem mehet adásba!”, kiabálta, amikor felelősségre vontam. „Magyar filmben nem beszélhetnek németül, és szocialista filmben nem lehet jó ember egy kapitalista!”, csaknem összeverekedtünk. Én alkotói jogaimat, ő cenzori jogait védte. Sok évvel később, akkor már antibolsevista főmunkatársként úgy emlékezett az esetre, hogy voltaképpen engem védett a retorzióktól, amikor tönkretette a filmemet.
A néhai Varsói Paktum első punk együttese megalakulásának és kicenzúrázásának története
„A SPIONS múltat gyárt, nem pedig jövőt.
Intenzitása szétrobbantja a materializációt.
Akcióban él, s az akció nem reprodukálható
és nem sokszorosítható. A múzeum, melyben
helyet kap: látomás. (A dokumentációja is az.)
Az akció testi és nem szellemi produktum,
nem maradandó tehát, csupán élő.”
Anton Ello: SPIONS Rock’n’Roll
SZNOB Internacional 82. 02. 8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
Anton Ello: SPIONS Rock’n’Roll
SZNOB Internacional 82. 02. 8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
Készülő Rock’n’Roll Memoár-om első kötetében (1964-65, Egy vöröskatona emlékei), az 1964. szeptember 13.-án, személyiségfejlődésem következő, sorsdöntő állomásán a Pokolba tartó vonatra várakozva írt naplójegyzetemben érzékletesen szemléltettem a kor hangulatát. Az 1960-as évektől kezdődően Budapest kultikus helyei közül a Hanglemezudvar volt számomra az egyik legfontosabb. A szörnyűségesen emberi diktatúra hiánygazdaságot működtetett. Helyesnek gondolta, ha a szükségletek messze meghaladják a kínálatot. A valós igények kielégítésére, a legalitás és illegalitás határmezsgyéjén a rendszer „felpuhulása” (értsd: megritkultak a kivégzések) kezdetén elkezdett kiépülni egy informális terjesztői hálózat, amelynek résztvevői az állami üzletekben nem kapható nyugati termékeket árultak horribilis árakon.
Terta 1004 márkajelű táskarádió
Mivel az állami tulajdonú hanglemezboltok nem kereskedtek nyugati lemezekkel, azok óriási kincsnek számítottak. Czeglédy A. Sándor a hatvanas évek elején nyitotta meg a Rákóczi út 80. alatt a Hanglemezudvar nevű lemezboltját. A telefonkönyvben rádió- és villamossági alkatrész-kereskedésként meghirdetett üzletben sportolók és a rendszer más kegyeltjei által becsempészett nyugati lemezeket árult. A lemezeket – a teljes ár letétbe helyezése mellett – az áruk 10 százalékáért egy napra ki is lehetett kölcsönözni. Kislemezekért (single) 100, a nagylemezekért (LP) 3-400 Ft-ot kellett bérleti díjként fizetni, ami abban az időben nagy pénznek számított. Kölcsönzéskor személyi igazolványt kellett bemutatni, az adatok bekerültek Czeglédy úr mindig a zsebében tartott noteszébe. Késve visszaszolgáltatás esetén az üzlet tulajdonosa büntetett. A büntetés a késési idővel arányos összegét a letétből vonta le. Aki kétszer késett, annak nevét kihúzta a füzetből és az illetőt persona non grata-nak nyilvánította.
A Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG), M5 Mambo márkajelű magnetofonja
Czeglédy úr reggel 10-től este 6-ig tartotta nyitva üzletét. A kölcsönzés-business nagy sikerét látva egy idő után kitalálta, hogy a kölcsönzési díjat némileg leredukálva egy napon kétszer is – délelőtt 11 és délután 5 között, illetve délután 5-től másnap délelőtt 11-ig – kikölcsönözheti ugyanazt a lemezt. Ügyesen dolgozott, tökéletes aktualitás-érzékkel rendelkezett, és rendkívül tájékozott volt. Ismerte a nyugati slágerlistákat, megrendelést adott fel minden külföldre járó, vagy külföldiekkel kapcsolatot tartó ismerőseivel. Hétről-hétre meg lehetett találni nála a legújabb, az előző héten külföldön megjelent felvételeket.
Terta 811 márkájú, az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején népszerű magnetofon
Bár abban az időben mindennemű sokszorosítás állami monopóliumnak számított, Czeglédy úr (vajon milyen felső kapcsolatai lehettek?) saját vágású kislemezeket is árult, valamennyivel olcsóbban, mint amennyit a gyári lemezekért kért. Az olcsóbb lemezeket puha, átlátszó, színes műanyagra, a drágábbakat kemény, az abban az időben kifejlesztett kevlárral (a mai katonai sisakok és golyóbiztos mellények anyaga) bevont alumínium lemezekre vágta. A lemezekre a vásárló által kiválasztott számok kerültek, amelyet Czeglédy úr az eredeti, gyári lemezekről vett át. Féltve őrzött kincseim közé tartozik két narancsos rózsaszínű, puha, hajlítható műanyagra vágott lemez, az egyiken a Time Is on My Side, a másikon az Off the Hook című szám van, mindkettő a The Rolling Stones No 2 lemezről.
A Hanglemezudvart kizárólag előzetes telefonos (410-814) egyeztetés után lehetett meglátogatni. A lemezbolt mindig kulcsra zárt ajtaja a ház belső udvaráról nyílt, csengetés után lehetett bejutni. Utólag visszagondolva valószínűnek látszik, hogy az üzlet tulajdonosa jó kapcsolatban volt a hatóságokkal, esetleg nekik is dolgozott, ezért nem bukott le soha orgazdaságért. Költségmegosztás céljából általában fogyasztói csoportot alakítva kölcsönöztük ki Czeglédy úr lemezeit. Gondosan kidolgozott menetrend szerint másoltuk a lemezeket mágnesszalagra Mambó, vagy Terta magnetofonjainkon, aztán adtuk őket tovább a következő másolónak. Egyetlen nap alatt így tucatnyi másolat készült. A magnetofonszalagjainkat is kölcsönadtuk, ráadásul a hétvége 48 órája is egyetlen napnak számított, így egy hét alatt akár százak is megismerkedhettek a frissen érkezett tartalmakkal.
Pacsirta rádió
Az üzletben ki volt függesztve a Radio Luxemburg aktuális TOP TWENTY slágerlistája. Czeglédy úr Bravo magazint, és saját másolású, fekete-fehér sztárfotókat is árult, 6x9-es 13x18-as méretekben. Olyan jól ment neki, hogy elegáns, rászabott öltönyöket viselt, és rendszeresen a közeli Metropol és Palace szállókba járt ebédelni. Ilyenkor bezárta üzletét, kuncsaftjai az udvarban toporogva várták. Éjszakánként méregdrága mulatók törzsvendége volt, barátnői a város legcsinosabb örömlányai közül kerültek ki. Vásárlói egyszerre gyűlölték benne a fiatalokat gátlástalanul kiszipolyozó kapitalistát, és irigyelték gazdagságát.
Az igazi Dalai Lama
A SPIONS leendő frontembere előző életében
Ismeretlen fényképész fotója
A SPIONS archívumából
Ismeretlen fényképész fotója
A SPIONS archívumából
A Rákóczi útról a belső udvarra vezető folyosó baloldalán, a kapualjban volt a Hanglemezbolt vitrinje, benne a legújabb nyugati lemezek borítói, a legfrissebb sztárok fotói. A kapualj másik oldalának vitrinjében szabómester és cipész hirdette divatos, méregdrága készítményeit. Abban az időben az állami üzletekben nem lehetett divatos ruhákat, cipőket találni. A vitrinek előtt mindig téblábolt néhány sóváran bámészkodó. Én is gyakran találkoztam a szent kapualjban legközelebbi barátommal és munkatársammal, az akkor a „Molnár Gergely” kódnevet használó enigmával. A vitrinekben kiállított friss információkkal feltöltődve hosszú sétákra indultunk, amelyek során tevékenységünk jövőbeli irányát és módszereit vitattuk meg.
A SPIONS leendő, már az „Anton Ello” kódnevet használó frontembere
Fotó: Vető János, 1977
A SPIONS archívumából
A SPIONS archívumából
PLASTIC ONO
Anton Ello
Photo: Rész István, 1977
A SPIONS arhívumból
Korábban is foglalkoztunk a rock zenével. Kollaborátorom elméletben, írásaiban, én gyakorlatban, saját fejlesztésű, szintetizátorom és két magnetofonom segítségével Deep Purple és Pink Floyd inspirálta elektronikus hangszőnyegeket gyártottam színházi előadásainkhoz, és sajátkészítésű gitárom és szájharmonikán kíséretével dalokat írtam. A szintetizátoromban egyszerű dobgép, voltaképpen kihangosítható metronóm is volt. Az, hogy nem ért a zenéhez, nem tud táncolni, és még nem volt rock koncerten, nem zavarta a „Molnár Gergely” kódnevű kémet. Víziójában tisztán látta magát világverő punk együttes frontembereként. Felismerte az aktualitást, hozzálátott, hogy valóra váltsa a nagy álmot.
Anton Ello
Fotó: Vető János, 1977
A SPIONS arcívumából
A SPIONS arcívumából
Első lépésként kódnevét „Anton Ello”-ra változtatta. Második lépésként Rock’n’Roll High School címmel ismeretterjesztő előadássorozatot tartottunk a közönségünk kinevelése érdekében. A „szabad” világtól mindig legalább öt évvel lemaradva kullogó Magyarországon akkor kezdődött a hippie korszak, amikor Nyugaton már kifújt, és elkezdődött a rövid életű punk éra. Budapesten csak néhány ember hallott a punkról, még kevesebben hallottak autentikus punk számot. Rész István festőművész barátunk londoni kapcsolatai révén sikerült hozzájutnunk a legújabb lemezekhez. Multimédiás ismeretterjesztő előadássorozatunkban – mi csináltuk az első multimédiás, diavetítőt, írásvetítőt, video- és audio eszközöket egyaránt használó előadásokat az országban – bemutattuk a legújabb rock trendeket, a New York-i, londoni, düsseldorfi, berlini rock szcénát, a kor legfontosabb, Magyarországon ismeretlen rockereit, David Bowie-t, Lou Reedet és a Velvet Undergroundot, Iggy Pop, a Ramones, a Kraftwerk, a Roxy Music, a Clash és a Sex Pistols munkásságát. Amikor az Ifjú Művészek Klubjában bemutattam a Sex Pistols lemezét, az első taktusokat hallva egy kövér hippie hozzám ugrott, és a szeretet nevében az arcomba vágott, eltörve az orromat. „Csizmák! Csizmák!” kiabálta.
A SPIONS első koncertje
„Amszterdam ég, és ég a tenger
Istenem, micsoda színház!
Milyen rengeteg ember
A lángszóró éjszakáján
Számolj az idegenekkel”
SPIONS: A Summer Song
Szöveg: Anton Ello, 1978
SZNOB Internacional 82. 02. 8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
Istenem, micsoda színház!
Milyen rengeteg ember
A lángszóró éjszakáján
Számolj az idegenekkel”
SPIONS: A Summer Song
Szöveg: Anton Ello, 1978
SZNOB Internacional 82. 02. 8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
A néhai Varsói Paktum első punk együttese, a SPIONS 1977-ben alakult. Még dobosra és basszusgitárosra sem telt. Hónapokig tartó, intenzív próbák után, 1978. január 15.-én, a budapesti Egyetemi Színpadon léptünk fel először. Tudtuk, hogy rock koncertként nem kaptunk volna lehetőséget, ezért kortársművészeti eseményként nyomtuk át projektünket az intézmény előzetes cenzúráján.
Anton Ello, Pierre Violence és Zátonyi (Nyuszi) Tibor
A SPIONS első koncertje
Fotó: Vető János, 1978. január 15.
A Zátonyi/Artpool archívumból
A filmvetítéssel és s&m strip tease-zel – két lány borotvapengével vágta le egymásról a ruhát – induló koncert elején én kezeltem a dobgépet. A részeg hangmérnök és a pocsék erősítés következtében összezavarodott Pierre Violence zeneszerző/szólógitáros előbb leállíttatta a dobgépet, majd társait otthagyva lesétált a színpadról. A frontember és Zátonyi Tibor (Bunny) szólógitáros megpróbálták folytatni a koncertet, de a berohant az intézmény igazgatója, és felháborodottan lezavarta őket a színpadról. A nézőtéren óriási botrány tört ki.
Az Egyetemi Színpad felháborodott igazgatója, és képe a SPIONS második koncertjének szórólapján
Fotó: Vető János, 1978. január 15.
A Zátonyi/Artpool archívumból A SPIONS második koncertje
„Dühöng a folklór és az izzadságszag
torz népviseletben a sok ronda állat
a nőstények szünet nélkül szaporodnak
s a világra durva és korcs kölyköket hoznak”
SPIONS: Nirvánia
Szöveg: Anton Ello, 1978
SZNOB Internacional 82. 02. 8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
torz népviseletben a sok ronda állat
a nőstények szünet nélkül szaporodnak
s a világra durva és korcs kölyköket hoznak”
SPIONS: Nirvánia
Szöveg: Anton Ello, 1978
SZNOB Internacional 82. 02. 8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
A SPIONS második koncertjét a Magyar Tudományos Akadémia Tömegkommunikációs Kutatóközpontjának klubtermében tartotta, 1978. március 8.-án. Az esemény szórólapjára felraktuk az együttest az első koncertjén az Egyetemi Színpadról lezavaró, kardigános intézményigazgató fényképét. Az ottani botránynak köszönhetően hatalmas közönség töltötte meg a helyiséget. Az emberek többsége azért jött el, hogy közelről láthassa az anarchista-criptofasiszta punk zenekar képében megtestesült Antikrisztust/Sátánt.
A punk műfaja önmagában is gyűlöletet váltott ki a több mint 10 éves késéssel elhippiesült magyar értelmiségiekben. A koszos, szandálos, szakadt, mocskos farmerba öltözött, népi hímzéses tarisznyával a vállukon közlekedő, hosszú hajú, szakállas fiatalemberek és ugyancsak izzadtságtól bűzlő, hosszúszoknyás, mosdatlan, ápolatlan, zsíros hajú és arcbőrű barátnőik nem tudták elviselni a SPIONS ápoltságát és angol mod eleganciáját.
Az Előzenekar
„Magadnak is bolond vagy
Hülye bolond! Bolond hülye!
Bolond bolond! HÜLYE! HÜLYE!
Leszíjazva acél ágyon Antonin
Artaud rock and rollt táncol”
Pére Lachaise: Antoine’s Rock
Szöveg: Pére Lachaise, 1978
SZNOB Internacional 82. 02. 8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
Hülye bolond! Bolond hülye!
Bolond bolond! HÜLYE! HÜLYE!
Leszíjazva acél ágyon Antonin
Artaud rock and rollt táncol”
Pére Lachaise: Antoine’s Rock
Szöveg: Pére Lachaise, 1978
SZNOB Internacional 82. 02. 8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
„Pére Lachaise” kódnéven, Pierre Violence és Zátonyi Tibbor (Bunny) közreműködésével én voltam a SPIONS előzenekara. A híres párizsi temető nevét felvéve, letartóztatott művészeket kínzó francia titkosrendőrt alakítottam. Saját fejlesztésű, orosz elektronikus játékzongorából kialakított, beépített, kihangosítható metronómmal felszerelt szintetizátoromon játszottam. Műsorom ugyanarra az akkordmenetre írt négy különböző szövegből írt dalból állt. A négy szám közös riff-jét David Bowie Station to Station című számának nyitó szekvenciájából transzcendentáltam.
A Pére Lachaise show háttérvetítése
A SPIONS második koncertjének nyitánya
Fotó: Vető János, 1978. március 8.
A SPIONS archívumbólSPIONS Time
„hányásnyomok és szeméthegyek
az utcán egész éjjel üvöltenek
a falakból is gyűlölet sugárzik
és minden idegenre egy késszúrás vár itt
lépésenként beléd köt valaki
elönt a félelem, mintha pópa volnál
az utolsó iskoláslány is a gyilkosod
és véged van mielőtt visszaszólnál”
SPIONS: Nirvánia
Szöveg: Anton Ello, 1978
SZNOB Internacional 82. 02. 8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
az utcán egész éjjel üvöltenek
a falakból is gyűlölet sugárzik
és minden idegenre egy késszúrás vár itt
lépésenként beléd köt valaki
elönt a félelem, mintha pópa volnál
az utolsó iskoláslány is a gyilkosod
és véged van mielőtt visszaszólnál”
SPIONS: Nirvánia
Szöveg: Anton Ello, 1978
SZNOB Internacional 82. 02. 8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
A műsor második részében a SPIONS koncertje következett. Az együttes tagjai, feleségem, Orsós Györgyi terveim alapján végzett precíz munkájának köszönhetően vörös, fekete SPIONS feliratú karszalagot viseltek. Ezúttal jól működött az erősítés. Az első szám után a zenekar abbahagyta a játékot. A frontember felszólította a közönséget: „Budapest népe, adakozzatok kémeiteknek!” Közölte, hogy senki sem hagyhatja el a termet, és a SPIONS addig nem folytatja a koncertet, amíg nem gyűlik össze elég pénz. Kollaboránsaink bezárták az ajtókat, majd két lány körbejárt a SPIONS feliratú, hordozható templomi perselyekre emlékeztető, rudakra erősített bársonyzacskókkal (ugyancsak feleségem, Orsós Györgyi művei). Több mint 20 ezer forint és nem kevés dollár bankjegy gyűlt össze, óriási összeg abban az időben. A több száz fős közönség néhány tagja később azt mondta, hogy azért adakoztak, mert féltek a színpadon álló, háromtagú zenekartól.
Pierre Violence, Zátonyi (Nyuszi) Tibor és Anton Ello
A SPIONS második koncertje
Fotó: Vető János, 1978. március 8.
A Zátonyi/Artpool archívumból A perselyezés után folytatódott a koncert. Ezúttal nem jött közbe gikszer. A közönség és a zenekar kölcsönös gyűlölete komoly feszültséget adott az eseménynek. A két gitáros tökéletes összhangban játszott, csak én éreztem a dob és basszus hiányát. A frontember megkérdőjelezhetetlen autoritással uralta a közönséget. A SPIONS, mint világszínvonalú rock-kommandó fenyegető víziója fél órára materializálódott, először és utoljára a Varsói Paktum hadműveleti területén.
A SPIONS harmadik fellépése
„A SPIONS az eszteticizmus amorális etikáját hirdeti;
túllép a képzőművészet eddigi korlátain.
Koncertje olyan performance, amely nem a régi,
hanem az új értékek megsemmisítésére tör.
Önmaga megsemmisítésére.
Mint a performance, ennyiben hagyományos.”
Anton Ello: SPIONS Rock’n’Roll
SZNOB Internacional 82.02.8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
Anton Ello: SPIONS Rock’n’Roll
SZNOB Internacional 82.02.8.
(ARTPOOL gyűjtemény)
Az MTA Tömegkommunikációs Kutatóközpontja klubjában tartott koncert után a SPIONS fellépésre kapott felkérést a pécsi egyetem diákjaitól. 1978. március 20-án, a délutáni órákban Pécsre érve kiderült, hogy a szervezők nem gondoskodtak erősítésről. A főszervezővel konzultálva sikerült megoldást találnunk és röviddel a koncert kezdete előtt megérkeztek az egyik helyi zenekartól kölcsönkért erősítők és mikrofonok. Az elektromos konnektorok az auditórium katedrája mögött nyíló folyosón voltak. A két egyforma konnektor közül az egyik felett a „380 Volt”, a másik felett a „220 Volt” feliratiratú tábla volt a falhoz szögezve. A furcsán mosolygó technikai segéderőkkel megbeszéltem, hogy a koncert kezdetekor az erősítőkhöz vezető hosszabbítót a „220 Volt” feliratú konnektorba fogják bedugni.
A meghirdetett kezdés előtt negyedórával megtelt az auditórium a rendkívüli eseményre, életük első punk koncertjére várakozó diákokkal. Pontosan este 7-kor a SPIONS felment a katedrára, a gitárosok elfoglalták pozícióikat, a frontember pedig elhelyezkedett a katedra mögötti falon kialakított, kémiai kísérletek bemutatására szolgáló kirakat előtt. Az volt az elképzelése, hogy az első számot az üvegketrecbe ugorva, a lehúzott ablak mögött fogja énekelni. Intésére a technikai segéderők diadalmasan mosolyogva bedugták az erősítőkhöz vezető hosszabbítót a „380 Volt”-feliratú konnektorba és bekapcsolták a berendezéseket. A dobozokból füst szállt fel, ropogás hallatszott, majd teljes csend lett. Az erősítők kiégtek. A helyzetet érzékelve a frontember dührohamot kapott. Teljes erővel lerántotta a demonstrációs fülke ablakát, az üveg darabokra tört. Ezzel az el sem kezdődött koncert, a történelem első punk koncertje Pécsen befejeződött. A „technikai segéderők” nyilvánvalóan a titkosrendőrség emberei voltak, azzal a feladattal megbízva, hogy szabotálják a koncertet. Erre utalt az is, hogy főnökük igen nagy tisztelettel beszélt velük, magázta őket, ami nem volt jellemző a korabeli főnök-beosztott viszonyra.
Pierre Violence, Anton Ello és Zátonyi "Nyuszi" Tibor
A SPIONS harmadik, a titkosrendőrség emberei által elszabotált fellépése
Fotó: Vető János, 1978. március 20
A Zátonyi/Artpool archívumból
A Pécsről kivezető, erdős dombok között kanyargó út néptelen volt, csak ritkán jött szembe egy-egy kocsi. Némán autóztunk a sötét, holdtalan éjszakában. Hirtelen egy jókora bagoly csapódott, kitárt szárnyakkal a szélvédőnek, megrepesztve az üveget. Nem sokkal később velünk szembe haladó, hosszú hajú, meztelen nő tűnt fel a reflektorok fényében az országúton. Lelassítottam az autót. A távolról fiatalnak tűnő nő egyre öregedett, ahogy közeledtünk egymáshoz. Amikor nagy ívben kikerültem, már vén, ráncos bőrű, megereszkedett testű boszorkánnyá változott. A visszapillantó tükörben láttam, ahogy visszafordulás nélkül, egyenletes léptekkel haladva eltűnt mögöttünk a sötétben.
Budapestre érve egyenként hazaszállítottam utasaimat. Már hajnalodott, amikor megálltam a Tobacco Roadon, az utoljára hazavitt frontember bérháza előtt. A kocsiból kiszállva észrevettük, hogy a szemközti, renoválás alatt álló ház állványzatán, a második emelet magasságában akasztott ember lóg. Ezek az ómenek nem tűntek túlságosan biztatóknak a SPIONS történetének folytatását illetően.
*
Retorziók és száműzetés1978 tavaszán, a SPIONS első és második koncertje között állandó rendőri kíséretet kaptam, egy nyomozóipari tanulókból álló osztály és testes oktatóik formájában, akik egymást váltva állomásoztak zuglói lakásom előtt, a beszélő nevű Gyarmat utca túloldalán. Missziójukból nem csináltak titkot. Ha megláttak a kapu felé közeledni a hosszú kocsibejárón, füttyszóval figyelmeztették egymást. Amikor kiléptem a kapun, vidáman kurjongatni kezdtek: „Sétálgatunk? Már nem sokáig!”, vagy még célzatosabban: „Ma eltörjük a lábad!”
Ha rozzant Zsigulimon indultam valahová, ügyeltek arra, hogy észrevegyem, követnek. Általában több, civilnek álcázott autón szegődtek a nyomomba. Az egyik néha mellettem haladt, a párhuzamos sávban, utasai kikiabáltak a lehúzott ablakokon, mutogattak, az öklüket rázták. Egy ízben, az Árpád hídon megpróbáltak beleszorítani a Dunába. A mellettem haladó autó egyre közelebb jött, a másik megelőzött és a hídra érve hirtelen lefékezett előttem. A kocsimat szorosan követő harmadik autó miatt lassítani sem tudtam. Hogy kikerüljem az ütközést, kénytelen voltam felhajtani a járdára. Szerencsére a járdaszegély magas volt, a kocsim alja fennakadt rajta, így nem szakítottam át a korlátot, nem cenzúrázódtam a Dunába. Amikor kísérőim látták, hogy fennakadtam, gázt adtak és elrobogtak.
A nem titkolt rendőrségi megfigyelés az enyémnél jóval durvább élménysorozatot jelentett a SPIONS frontemberének, például megverték a Keleti-Pályaudvar előtt, az érdeklődő lakosság gyűrűjében. Többször megtámadták a lakása közelében is. Az, hogy telefonjainkat lehallgatták, már régen nem volt számunkra újdonság. Az ismerős kattanást a hallgatóban évek óta hallottuk, amikor hívtunk valakit, vagy valaki bennünket hívott. Korábban azonban nem kaptunk fenyegető telefonhívásokat, vagy olyan hívásokat, amikor a vonal másik végén nem szólalt meg senki.
Mindebből nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy el akarnak bennünket kergetni az országból. A diktatúra abban az időben már végzetesen eladósodott a külföldi bankok felé. A hatalma megtartását szolgáló kispolgári jólét, a „gulyás-kommunizmus” fenntartása érdekében folyamatosan újabb kölcsönökre volt szükségük. Nem akartak negatív nyugati sajtóreakciókat, ezért a kellemetlennek tartott figurákat már nem börtönözték be, nem rendeztek ellenük koncepciós pereket, mint korábban, hanem változatos eszközökkel megpróbálták őket eltávolítani az országból. Voltak, akiknek engedélyezték, hogy nyugati ösztöndíjakat fogadjanak el. Másokat megfenyegettek, vagy/és ellehetetlenítették az egzisztenciális helyzetét. A SPIONS frontembere nem kapott többé nyelvtanítási megbízásokat. Az én díszlettervezési felkéréseim is hirtelen megfogyatkoztak. Már csak a szolnoki színházban tudtam dolgozni. Az ott kapott fizetés nem fedezte a megélhetési költségeinket.
Egyre fenyegetőbbek lettek a késő éjszakai telefonhívások. Amikor emiatt panaszt tettem a rendőrségen és védelmet kértem, azt a választ kaptam, hogy csak akkor avatkozhatnak be, ha az engem meggyilkolással fenyegető személy behatol a lakásomba. Amikor elkezdték az én küszöbön álló meggyilkolásommal telefonon anyámat is fenyegetni, már tudtam, hogy nem maradhatok az országban. Az emigráció mellett szólt az is, hogy a SPIONS semmire sem vitte volna Magyarországon. Világuralomra törve nem is ambicionáltuk a terület meghódítását, gyakorlótérnek tekintettük.
Az is bizonyítja, hogy a hatóságok ki akartak bennünket cenzúrázni a „legvidámabb barakk”-ból, hogy rekordidő – egy hét alatt – megkaptuk útleveleinket. Az útlevélkérelmek elbírálása minimum 30 napig tartott abban az időben. Feleségem, Orsós Györgyi és a frontember felesége, Eörsi Katalin útlevelét a szokásos indoklással – „Kiutazása közérdeket sért.” – visszautasították. Visszatartásukkal nyilván bennünket akartak később zsarolni, rávenni arra, hogy nyugatra érve ne okozzunk kellemetlenségeket a diktatúrának. Őket baráti segítséggel tudtuk később kiszabadítani.
A SPIONS frontembere a Ferihegyi repülőtéren
Fotó: Zátonyi Tibor, 1978. május 02.
Zátonyi/Artpool Collection
A SPIONS 1978. május 2.-án elhagyta Magyarországot. A frontember előbb Kelet-Berlinbe repült, ahol édesanyjával egy Herbert von Karajan vezényelte Wagner koncertet tekintett meg, mielőtt átment a város nyugati oldalára, hogy találkozzon Iggy Poppal.
Megjegyzés: A néhai Varsói Paktum első punk együttese, a Szovjet Blokkból kicenzúrázott SPIONS mindmáig tartó történetét 2010 januárja óta havi rendszerességgel ismertetem a Balkon kortárs művészeti folyóiratban
További WordCitizen Censored oldalak:
BEVEZETŐ
Cenzúrázott 'Művészet és bulldózerek' blogbejegyzés-sorozat, 2011
Cenzurázott ArtBlog, 2009–2011
Cenzúrázott AudioKalauzok, 2005–2011
Cenzúrázott konyhaművészet, 2011–2012
Cenzúrázott kisajátítóművészet – 2012
Cenzúrázott CensorBlog – 2013
Cenzúrázott videó-művek – 2013
Cenzúrázott cenzúratörténeti előadás – 2013
Cenzúrázott interjúk, 1997–2014
Cenzurázott ArtBlog, 2009–2011
Cenzúrázott AudioKalauzok, 2005–2011
Cenzúrázott konyhaművészet, 2011–2012
Cenzúrázott kisajátítóművészet – 2012
Cenzúrázott CensorBlog – 2013
Cenzúrázott videó-művek – 2013
Cenzúrázott cenzúratörténeti előadás – 2013
Cenzúrázott interjúk, 1997–2014
__________________________________________
Contact:
wordcitizen@gmail.com
wordcitizen@gmail.com
